Hosszú hónapokon át tartó gyötrelmes szenvedés után végre sikerült megnyugvásra lelnie, kemény munkába telt, de megérte. Régen nem érzett már akkora nyugalmat, szeretetet, mint akkor... Nem kellett hozzá több csak egy kis szemléletváltás. S miután lecserélte szemüvegét, egyszeriben minden megszépült előtte, a teljes valójában kezdte látni a világot. Megtanult odafigyelni arra, hogy minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen és oda kell figyelni arra, hogy mindenki IGAZ értéket képvisel. Arra, hogy lehet élvezni az égen tündöklő apró fényeket. Arra, hogy milyen csodás a naplemente, a madárfütty, az erdő ölelése.
Az sem zavarta igazán, hogy nem volt kivel megosztania mindezt, de élvezte, mert varázslatos volt. Tudta, hogy ezt a pillanat kínálja fel neki, és csakis neki...
És most itt volt valaki, aki egyetlen délután ezt a maszkot letépte róla vérző, mély sebeket hagyva maga mögött. Olyan ékesen forgatta szavait, hogy észre sem vette, hogy Benne - abban, aki a világ egyik lelkesebb, legtörekvőbb és legcéltudatosabb embere volt - sérüléseket ejtett akaratlanul is.
Megkérdezte tőle, hogy van-e befolyása emberek felett? Hány ember életére van hatással? És hogy biztosan segít rajtuk, nem árt nekik többet, mint amennyit használ?
És ült ott előtte szárnya-törötten, magába fordulva és azon elmélkedett, hogy vajon tényleg csak azért fordulnak hozzá segítségért, mert úgy érzik segít nekik...
Nem volt túl nagy tapasztalata, mert elég fiatal volt, talán túlságosan is fiatal, de tudta, hogy mit jelent élni... Hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni és tudta azt is, hogy mit jelent az, amikor fáj, olyan pokolian éget, mikor nincs segítség, csak ő van, egyes egyedül és a helyzet, amit meg kell oldania, hogy tovább tudjon lépni.... Tudta, hogy akár mennyire is nem megy, nem akarja, levegőt kell vennie, mert van, aki számít rá, mert van akinek fontos, mert küldetése van még ezen a koszos sárgolyón...
És ment tovább, és mindig felállt, mert tudta, hogy fel kell emelnie a fejét, szembe kell nézni a komor valósággal, mert példát kell mutatnia, mert hitt abban, hogy nem lehet csak ennyi az emberi élet, hogy oka van annak, hogy épp itt van és többnek kell lennie ennek az egésznek, mint ami szembetárul...
És most itt állt vele szemben valaki, aki igazán nem is ismeri, és azt kérdezi tőle, hogy tudja-e, hogy befolyással van emberek életére és tudja-e, hogy jól csinálja azt, amit?!
Leesett neki, hogy valóban nagy felelőssége van néhány ember sorsát tekintve. A kezében van, hogy romboljon, de az is, hogy építsen!
Viszont miért okozna fájdalmat, ha maga sem bírja, mert olyan nagyon kínozza, így inkább segít, ott segít, ahol csak tud, ahol csak lehet.
Nem érdekli az sem, hogy a saját élete milyen állapotban van, az első, hogy a többieknek jó legyen, majd utána saját maga, de az még ráér... Mert mások életét olyan nagyon könnyű rendbe szedni és szélbe állítani a vitorlát..
Magával nem törődött, nem gondozta lelkének bimbózó virágait, csak várt valakire, aki majd hasonlóan helyrehoz mindent... De mindhiába...
És most odanyomták az arcába a tükröt, hogy gazos a virágoskert!!!! Ideje lenne hozzákezdeni a rendrakáshoz...
És ez okozta azt, hogy feltépődtek a régi sebek, és véreznek, olyan nagyon véreznek...
Rendet kell csinálnia, hogy mehessen tovább újult erővel. De nem megy... Mert nincs erő... Mert megfullad...
Aztán észre vette, hogy nem ereje nincs mindehhez, hanem elszántsága, kitartása, lelkesedése, és hiányzik a tűz és a szenvedély is... És mikor a lista végére ért, már ott lobogott halványan a tűz és már volt erő is...
Most pedig rója a köröket a kihalt utcákon... Várva a segítséget, mely idő közben megérkezett. Megállt, felpillantott az égre, nézte az összefolyó apró csillagokat könnyáztatta szemével, majd mély levegőt vett és haza indult.
Tudta, hogy megkapta a megoldást, csak lépnie kell! És azt is tudta, hogy nincs lehetetlen, csak nagyon nehéz...
