Évek óta senki nem nyúlt ehhez a bögréhez. Úgy tekintenek rá, mintha oda lenne ragasztva... Senki nem meri megfogni és kidobni vagy nemeslelkűen megragasztani.
Éppen valaki körbetörli, ha amúgy is ott van dolga a teraszon és nagyon zavarja a szmogharmatból alászállt vékony, puha porréteg.
Most, hogy a nyári eső halkan elkezdte felkavarni a pohár alján ezt a harmatkönnyű fátyolréteget, mintha egy kicsit megváltozott volna maga a bögre is.
Halkan kongatták cserepét az esőcseppek.
Furcsán visszhangoztak az erkélyen.
Miközben a muskátlik már erősen hajlongtak és pukkedliztek az esőnek, ez a szegény csorba bögre csak ült ott az asztal közepén.
Megérezte a belényomott csikkek által ejtett sebek mélységét is.
Lassan megtelt vízzel és elkezdett lefolyni az oldalán, végig az oldalán lévő virágmintázaton, erezetet rajzolva arra.
Lágyan megérintette ez a csodás meleg valami. Érezte, hogy végre önmaga lehet egy percre.
Betöltheti eredeti szerepét és megtelhet ezzel a csodás áttetsző, kellemesen meleg folyadékkal.
Azt várta, hogy ez az eső örökké tartson és mindig teli legyen a belseje, hogy sose kelljen többé kiszáradnia a perzselő napon...
Ám eltelt néhány nap, az eső elállt.
Valaki a vihar utáni takarítás során kilöttyintette a benne felhalmozódott vizet és akárhogy is sikoltott ez ellen, nem tudta megakadályozni.
Csorbultan ücsörgött hát tovább és újra molekuláig kiszáradva várta a kiadós nyári harmatzáport, hogy az lehessen, aminek teremtetett erre a világra. Egy bögre, egy igazi bögre.
Tudta, hogy az eső jóbarátja, neki nem számít az a kis csorbulás a szája szélén.
Ő úgyis megcsókolja és föltölti derűs, életet adó nedűvel és vele végre önmaga lehet, hacsak egy percre is.
