Mi van akkor, ha már érzed, hogy vasmarokkal fojtogat az idő?
Mit tudsz tenni?! Kihez tudsz fordulni?!
Miért akkor tűnik el minden "barát", amikor szükség lenne rájuk?
Mi motivál, ha már a gödör mélyénél is mélyebben vagy? Ki segít felkelni onnan?
Mit kensz az magadra reggelente, hogy elfedd a lefekvés előtti sós könnyek marta árkot az arcodról?
És miért neked kell a legmegértőbbnek lenned még ekkor is?
Mikor hullhatsz szilánkjaidra? Mikor adhatod fel egy kicsit?
Nem örökre, csak egy perce, hogy könnyebb legyen... Hogy végre a friss levegő átmossa a léghólyagocskáid. Hogy ne csak kapkodj oxigén után, hanem élvezd, hogy megtölt élettel és kifújhasd a meghalt időt magadból.
Mikor kapsz végre egy kis időt, hogy eltemethesd a könnyfakasztó fekete emlékeket...örökre... Hogy végre ne akadályozza lépteid és ne béklyózzon magához. Hogy ne kelljen a múltban élned és az emlékképekből takarót szőnöd megfagyott lelkedre. Hogy láss, érezz, szeress. A jelenben.
Mikor süt már ki a nap végre? Hogy csak becsukhasd a szemed és érezhesd a meleg sugarak lágy simogatását. Hogy végre más ember lehess. Hogy végre újra egészséges legyél!
Mikor múlik el a mély ránc az arcodról? Hogy ne kelljen már a kicsipkézett lelked nyomait is magadon viselned állandó emlékeztetésül, hogy nem vagy jól. Mert nem vagy jól...
Mikor lehetsz boldog? Mikor tűnik fel újra egy őszinte mosoly a szád szélén? Mikor éri el az öröm végre a szemed? Hogy önfeledt lehess. Hogy annyi idősnek érezd magad, amennyi vagy, vagy még kevesebbnek... Hogy ne kelljen még a rossz kedved miatt is bűntudatot érezned?
Mikor fújhatja ki a lelked a fáradt gőzt? Hol szabadulhatsz meg a láncaidtól? Hogyan tudod lebontani a tömör betonfalat, amit a pillanat tört része alatt húztál magad köré? Kiket engedsz be életed kertjébe, hogy behintsék a lelked szeretettel és elültessék a szebb jövő magvait?
Mennyit tehetsz Te? Hol kell kilépned a szétszakadt bábruhádból? És mennyi időd van minderre?
...Te tudod a választ?! ...mennyi idődbe telt megszülnöd a bölcsességet mindehhez?!
