Levegő

Idegtépő, mély fájdalom járta át lelke minden sarkát. Félt. Egyedül volt. Átkozottul egyedül. Csak a barátokra számíthatott...


Várt valamire, mert érezte, hogy várnia kell. Érezte, hogy most valami elsöprően üres, tiszta csönd lesz úrrá benne. Nagyon kellemetlen volt.
Vége lett valami csodásnak, valami valaminek, az eddigi varázslatnak.
A lelke egy része velehalt ezzel a mámorral s tovaszaladt a pillanat karjaiban.
Ő itt maradt egyedül, árván, arra várva, hogy ez a hurrikán kitisztítsa a maró érzéseit.
Nem volt benne gyűlölet, sem harag... Tudta, hogy ennek is ez a rendje...
De félt, mert most valami váratlan és új következett, amit még az angyalok sem tudhatnak előre.
Belesüppedt ebbe a végtelen nagy űrbe, a semmibe. Szerette volna előre látni, hogy innen merre kanyarog majd tovább életének keskeny ösvénye és azt is, kik tartanak majd vele ezen az úton.
De félt ettől is. Igazából még önmagától is...

Annyit érzett biztosan, hogy a kereszteződésnél máshová indult, nem arra, amerre eddig... Egy ismeretlen útra lépett...
Érezte, hogy így lesz a legjobb, mert ez hozza majd el a katarzist, a megtisztulást a csodás jövő előszeleként.
Egyenlőre azonban nem jött sem a tisztítótűz, sem a jövő békéje.

Csak a saját csendje volt az egyetlen, ami kongott a füleiben... Várt hát, ült, pislogott és lélegzett.
Kicsit mintha szúrt volna a szíve táján, de az is odalett egy pár perc múlva.

Becsukta a szemét. Lélegzett... Kifújta...
Megismételte, majd újra és újra és...
Elaludt.
A félelem zöld köpenyébe csavarodott egészen, mely testének minden szegletét átjárta nyirkos szelével.
De most álmodott... Igen, álmodott egy jobb jelenről, egy igaziról...

Aztán felébredt és újra érezte ezt a dermesztő fagyosságot... Nem tudott semmit, nem érzett semmi mást, az egyetlen dolog, amit csinált az az volt, hogy lélegzett, mert lélegeznie kellett. Még akkor is, ha fájt.

Valahol a lelke mélyén azonban érezte, hogy a mámorító álomkép a jövő előszele volt. A szebb, varázsosabb, izgalmasabb, élettel telibb, őszintébb, igazabb jövőé, ami egyszer talán egy mesés jelenné forrhatja ki magát.

(Jel)meztelenül

Egyszer volt, hol nem volt egy szegény leány, aki elég korán megálljt mondott a jelenének...
8 évesen elhatározta, hogy nem jó neki az az iskola, ahova addig járt, mert sokkal többre képes és igaza lett. Szülei mindenben támogatták, fogták a kezét és vezették, segítettek neki.
Ez a lány egész életében elég magasra állította/állíttatta a magasugrólécét, mert szerette a kihívásokat. Tudta, hogyha egyszer felbukkan a lehetetlen csírája, akkor eljött az ő ideje, mert a környezetében lévő emberek közül más nem igazán mert szembenézni ezekkel a problémákkal...
Aztán 6 évet töltött egy olyan helyen, ahol jobbnál jobb lehetőségek tűntek fel számára. Megtanult mindent, ami a könyvekben volt és minden mást is, amire azokon kívül bukkant rá. Behozta a lemaradását egy év alatt és megismert embereket, akik nagy hatással voltak az életére.

Szeretett olyan dolgokba fogni, amit mindenki messziről elkerült azért, mert nem volt hozzá bátorságuk és nem hitték el, hogy minden olyan képességgel rendelkeznek, ami a sikerhez szükséges, de ő meg tudta csinálni.
13 évesen elkezdett pályázatokat írni, mert ezek olyan ugródeszkák voltak neki a sikerhez vezető úton, amik kihagyhatatlannak bizonyultak.
Aztán újból teltek-múltak az évek... Valami mást szeretett volna, kimozdulni a szürkeségből, valami derűs mosolyt lehelni a mindennapjaiba. Tudta, hogy ekkora lelkesedéssel falakat lehetne megmozgatni és azt is tudta, hogy ezt a képességét csiszolnia kell. Így elkezdett személyiségfejlesztő könyveket olvasni... Igen, 15 évesen... Nem törődött vele, hogy a környezetében minden hasonló korú gyerek vagy hülyének nézte, vagy megkérdezte tőle, hogy nem lett-e beteg.
Ezekben a könyvekben olyan kavicsokat talált, amiket csak dörzsölgetni kell, mint a csodalámpát és gyémántokká válnak. Rajta kívül csak nagyon kevesen tudták, hogy ekkora csodafegyverekkel rendelkezik...

De az élete neki sem volt fenékig tejfel, sokszor elbukott, sokszor törtek ketté a szárnyai, meg is égette magát a Nap melegénél, ha túl magasra repült. Sokszor volt lent, mélyen, a gödör alján. Ott nagyon kellemetlen érzések lettek rajta úrrá és sokszor hitte hogy nincs kiút. Néha azonban elég volt egy-két nap, néha hetekre, hónapokra volt szükség, hogy egyáltalán megpróbáljon kikecmeregni a félelmei börtönéből, de végül mindig sikerült. Tisztában van vele, hogy ezek után is rengetegszer lesz még odalent, de már megszületett benne a képesség, az elhatározás ahhoz, hogy újból szárnyalni tudjon.
Amikor lent volt, mindig igyekezett emlékezni arra, hogy milyen érzés volt magasan repülni, a levegő szédítően friss illatára és emlékezett azokra, akik vele szárnyaltak.

Aztán újból eltelt néhány év és 18 éves lett. Várta, hogy jöjjön valami különleges varázs, mint a mesékben, hogy most más legyen...és az a csoda megérkezett...
Fantasztikus érzésekkel töltötte fel magát, nem gondolta volna, hogy ilyen is lehet, hála azoknak akik körülvették őt. Bennük rátalált azokra az emberekre, akikre igazán számíthat... Igaz, nincsenek sokan, de kincset érnek, mert igazak, mert tiszták. Nincs bennük semmi önös érdek, ha együtt van velük, ha levelezik velük, tudja, hogy ezek a "különös barátok" mindig mellette lesznek. Nagyon megszerette őket és vigyáz rájuk, amíg erejéből telik!

18 éves korára furcsa "deformitásokkal" küszködött. A körülötte élő gyerekek megfertőzték őt... Igen, a királylánymániával... Ismert egy mondást, ami miatt, hagyta magát eltölteni ezzel a lázzal. Tudta, hogy az ember nem azért felejt el játszani, mert felnő, hanem azért nő fel, mert elfelejt játszani...
Mindig is gyerek volt, aztán így hirtelen nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez az új világhoz, a szabadsághoz, a felnőttléthez... Ezért olyan utat választott magának, hogy soha ne kelljen elengednie maga mellől a játszi könnyedséget, a kíváncsiságot, a lelkesedést, ezt a forradalmárokban égő tüzet, ami ott lobog benne is, mindent megőriz magában, ami ahhoz szükséges, hogy az ember gyerek maradhasson...

Tudta, hogy nem tökéletes, de minden egyes nappal újra és újra vállalta és vállalni fogja a harcot a mindennapokkal, a lehetetlennel, az erőfeszítéseken túlival...
Hiszen "mélyen élt benne a meggyőződés - és ennek rengeteget köszönhetett-, hogy átlagos tehetséggel és átlagon felüli állhatatossággal minden elérhető számára..."




U.I.: Elég furcsa a saját nekrológomat megírni, de most erre volt szükségem... Kiadni azt, ami nyomja a lelkemet... Lehet engem emiatt nagyképűnek nézni, de nem igazán érdekel... Én megvívtam a magam harcait és továbbra is megfogom, mert tudom, hogy jön még ellenfél, nem is kevés az életben, de fel tudok állni és győzni is tudok, hála a tapasztalatoknak és az érzéseknek, amik itt lapulnak bennem.
Én sem vagyok más csak egy egyszerű ember és ha én meg tudom csinálni, akkor más miért ne lenne képes rá?!  Ugorjunk együtt az ismeretlenbe! Amit ott lel az ember mindig több, mint amennyit el tud képzelni...