Várt valamire, mert érezte, hogy várnia kell. Érezte, hogy most valami elsöprően üres, tiszta csönd lesz úrrá benne. Nagyon kellemetlen volt.
Vége lett valami csodásnak, valami valaminek, az eddigi varázslatnak.
A lelke egy része velehalt ezzel a mámorral s tovaszaladt a pillanat karjaiban.
Ő itt maradt egyedül, árván, arra várva, hogy ez a hurrikán kitisztítsa a maró érzéseit.
Nem volt benne gyűlölet, sem harag... Tudta, hogy ennek is ez a rendje...
De félt, mert most valami váratlan és új következett, amit még az angyalok sem tudhatnak előre.
Belesüppedt ebbe a végtelen nagy űrbe, a semmibe. Szerette volna előre látni, hogy innen merre kanyarog majd tovább életének keskeny ösvénye és azt is, kik tartanak majd vele ezen az úton.
De félt ettől is. Igazából még önmagától is...
Annyit érzett biztosan, hogy a kereszteződésnél máshová indult, nem arra, amerre eddig... Egy ismeretlen útra lépett...
Érezte, hogy így lesz a legjobb, mert ez hozza majd el a katarzist, a megtisztulást a csodás jövő előszeleként.
Egyenlőre azonban nem jött sem a tisztítótűz, sem a jövő békéje.
Csak a saját csendje volt az egyetlen, ami kongott a füleiben... Várt hát, ült, pislogott és lélegzett.
Kicsit mintha szúrt volna a szíve táján, de az is odalett egy pár perc múlva.
Becsukta a szemét. Lélegzett... Kifújta...
Megismételte, majd újra és újra és...
Elaludt.
A félelem zöld köpenyébe csavarodott egészen, mely testének minden szegletét átjárta nyirkos szelével.
De most álmodott... Igen, álmodott egy jobb jelenről, egy igaziról...
Aztán felébredt és újra érezte ezt a dermesztő fagyosságot... Nem tudott semmit, nem érzett semmi mást, az egyetlen dolog, amit csinált az az volt, hogy lélegzett, mert lélegeznie kellett. Még akkor is, ha fájt.
Valahol a lelke mélyén azonban érezte, hogy a mámorító álomkép a jövő előszele volt. A szebb, varázsosabb, izgalmasabb, élettel telibb, őszintébb, igazabb jövőé, ami egyszer talán egy mesés jelenné forrhatja ki magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése