Patakzottak a könnyei és levegőért kapkodott.
Szívta magába a friss, hideg oxigént, mely valamilyen furcsa módon nem jutott le tüdejéig.
Kiment a teraszra, abban bízva, hogy úgy könnyebb lesz, de semmi változás nem történt.
A forró, sós könnye marta az arcát, közben érezte, hogy megtisztul, hogy felszabadulnak a régen leláncolt tagjai és könnyebb lesz minden része, ám tüdeje továbbra is sikoltozott az életet adó áramlatért.
Odakint a hideg szél "lépéseit" figyelte. Nézte, hogy szaggatja le az órási nyárfák ágait, melyek pattogva, fájdalmasan zuhantak mindegyre a kemény aszfaltra.
Egy-egy autóriasztó felmordult, de hamar elhallgatott.
A hideg levegő lassan tüdejébe jutott, kitisztítva eltömődött és kiszáradt légzsákjait.
Könnye ugyanúgy ömlött és agya is kattogott minduntalan.
Torkát nehéz tűk szurkálták s gombóc nehezedett belé.
Fájt minden nyelés, minden orrfújás, minden könnytörlés.
Azon gondolkodott, hogy miért lehet így, miért kellett ennek történnie, mert oka biztosan van...
Elvégre annyi jót ad ennek a koszos világnak és vajmi keveset kap vissza.
Tudta, hogy ennek másként kellene lennie.
Csak ült és merengett ezen a zord hétfői estén és várta a csodát, ahogyan eddig is.
De semmi nem jött s mivel már csonttá fagyott minden testrésze, lelke bal sarkába temette súlyos érzelmeit és sérelmeit és bement a langymeleg szobába.
Tudta, hogy ez már nem az otthona, mert kilökték onnan.
Ez csak EGY lakás volt számára bútorhalmazokkal, semmi több.
Eddig minden emlék ott lapult valahol az ágy alatt, a foltos plafonon, a virágcserépben s most minden idegen és minden zord és félelmetes.
Egyedül érezte magát és nem tudta, mi tévő legyen.
Viszont tudta, hogy mennie kell, mert itt véget ért egy szakasz élete könyvében.
Azt is tudta, hogy megérdemli a boldogságot, amit ebben a rémromban nem szerezhet meg.
Minden sejtjében gyűlölet csordogált és fájdalom s lelke olyan üresen kongott, mint a bádogemberé.
Szívét is elhagyta valahol, egy utcával arrébb, de nem is hiányolta többé.
...Aztán telt, múlt az idő.
Órákkal később más helyszínen is hasonló rossz kavargott ereiben.
Kérdezgették tőle, hogy mi baja, miért nem alszik, miért nem kap levegőt és miért nem mosolyog, miért nem tartja a többiekben a lelket, ahogy eddig.
S biztatták, hogy szükség van rá és nem akarják elengedni, mert akkor bennük is megszűnne létezni az elemi tisztaság, amit eddig Ő tartott fényesen.
Aztán a sok, sok kíváncsiskodó elment s kérésének eleget téve magára hagyta.
Ám egy zöld szempár egyetlen kérdéséből átsugárzó őszinte érdeklődés megtörte a hallgatást és csonttá dermedt lelkét és elmondott mindent.
Talán többet is, mint kellett volna.
S lelkében elkezdett nyílni a boldogság kék virága.
Érezte, hogy nem kell többet magába roskadnia, mert itt még vannak olyan emberek, akikre valóban, önzetlenül számíthat.
S mérhetetlen hála töltötte meg ereit megölve a gyűlölet legsötétebb elemeit is...
