Honvágy

Kint ült az udvar leghátsó szegletében. Szájában az el nem szívott cigaretta füstje gomolygott, lábával életet lehelt a tűzrakóhely hamujában néhány ördöggyermekbe.
Tekintete maga elé meredt, de gondolatai valahol a távoli homályban jártak.

Próbált érezni valamit... bármit... akármit... de mindhiába... Sikoltott az üresség benne, de jól tudta, hogy minden ember, kinek élete kártyavárként omlott össze, sokáig nem érezhet semmit.

Csak ült ott és rajzolt lábfejével szorgosan, egy szót sem szólt, nem minthogyha lett volna kihez szólnia.
Várta a pillanatot, amikor végre kitörölhette volna magából ezt a tompa semmi-séget, vagy azt, hogy megtölthesse ezt az űrt egy szivárvánnyal, vagy annak néhány szilánkjával.

Feltámadt a szél, belekapott a hajába, erősen megtépázta... de ez sem érdekelte.
Csak ült és rajzolt a lábfejével és arra összpontosított, hogy ne felejtsen el lélegezni. Bár kezdte azt érezni, hogy úgy kicsit könnyebb lenne... ha már nem fájna többé... ha már nem lenne több könny, fájdalom és magány.
Vágyott arra, hogy újra ott legyen... hogy a rózsaszín virágos fák tövében ülve újra szeressék és újra szerethessen.... ott, a Tündérkertben.
De a szél csak fújt, ő pedig ott ült a kertben és lábfejével tovább rajzolt a hamuba és arra figyelt, nehogy elfelejtsen lélegezni.