Nagyon fáradtnak érezte magát, még szemei is ólomnehezékként pihentek kicsipkézett arcán.
Kiszáradt lelke, megfakult bőre, mind-mind ara emlékeztették, hogy valami nagy nincsen rendjén...
Szemei csillogtak még kialvatlansága ellenére, egyetlen, szolidan pislákoló fáklyát jelentve ebben a magányos "mocsárban".
A szeretetcseppecskék is egyre ritkábban kongatták meg szíve rozsdás bádogját.
Talán elzárták ott fönt a csapot, s így már nem szivárog tovább, s nem táplálja léte magjait...
Bőrét kifordította s magára terítve vacogó fogakkal kuporgott a "semmisség" ölelésében, de hiába várta, hogy felmelegedjék jégcsap teste.
Önmagába fordult ezért, ám nem a megszokott "keresemazutam", hanem a "nemtalálomönmagam" módon...
Éreztem, hogy az elmúlt hónapokban részecskékre hullott, s hosszú-hosszú útja során el-el hagyott magából, a lelkéből darabkákat, hogy morzsaként a biztonságos ösvényt jelezzék hazafelé.
Vándorlása során legnagyobb ajándékként letördelt szívéből is kisebb-nagyobb darabkákat, így fejezve ki mérhetetlen szeretetét társai felé. S így abból sem marat már más, csak a vérét forgató apró vörös pumpácska.
Ahogy ringatózott a "semmisség" karjaiban gondtalanul, különös szúrást érzett teste minden porcikájában.
Az apró tűszúrások nem szűntek döfködni, egyre erősebben és fájóbban mélyedtek húsába...
Szabadulni akart, elfutni, megszabadulni a kíntól, a "láncoktól", bénult kábaságától...
Tudta, hogy e mutatványa csak hosszú és gyötrelmes harcok árán sikerülhet csak.
S hitte, hogy minden elszántságára szükség lesz lelke szellemeinek leküzdéséhez.
Bízva győzelmében forró acélt ragadott és kalapácsot és szítani kezdte a parazsat kardja megmunkálásához....
