Ég a villanyfény és kavarog a világ. Enyhe nyolcasokat ír le a plafon és sárga foltokat vetít rá az olvadó napvilág a függönyön keresztül.
Megcsorbult a láng a szembogáron, gondolatai szertefolynak..
Haja kusza és kócos akár elméje tartalma.
Papucsba bújik és kicsoszog a fürdőbe.
Kinyitja a szekrényt, fogkefére fogkrémet kanyarít és lassan, unottan, belefáradtan dörzsölni kezdi a pasztát a fogain.
Köp és öblít és dörzsöl és kezdi elölről.
Légzése egyenletes, egyszer-egyszer kihagy a szíve, annyira lelassult már a dobogás a nagy semmisségben.
Visszacsoszog, lefekszik.
Tompa csend, nem is pislog, csak van és próbál életben maradni.
Már csak megszokásból vár.
Kattog a lámpa, mindjárt kiég az izzó is. Becsukja szemeit.
Lezárt szemhéja vászon, a belső film hosszú álom, nem ébred már fel, többé soha talán.
Legalábbis ezt hiszi.
Valahol a távolban halja, hogy kattan a zárban a kulcs és recsegve nyílik a rács.
Emberek jönnek, kezükben fegyver, és ha a vegyszer egyszer a vénába hatol...
Nincs kiút.
Itt csak a téboly van és a magány.
A keserűség és a szíjak az ágy oldalán.
Dörzsölgeti a szemét, fájnak a csuklói.
Még itt-ott látszódnak a bőr szorításának nyomai.
Arra gondol, hogy egyszer csak elmúlik a pír, a fájdalom...
De tudja, hogy a szívén kiégetett sebeket semmilyen kapocs nem tudja befoldozni.
Rágyújt egy cigarettára és magába szívja a füstöt.
Teste önkéntelen remegése lassan lecsillapodik és szíve is normális ütemben kezd verni... Megnyugszik.
Majd elrejti a csikket és a gyufát.
Visszabújik az ágyába, mert jönnek a gondozók...
Nincs már kiút soha ebből az átkozott elmegyógyintézetből...
