Néma sikoly

Kavargó fejjel elterülve fekszem a kanapé mélységes magányában.
Zavaros gondolatok hada bombáz s torkom epés megjegyzésszilánkok nyaldossák.
Agyam blokkol, mindenem kikapcsol, nincs más, csak a mindenemet átjáró tompa zsibbadás.
Könny patagzik végig arcomon és megszállottan kutatom a békeszigetem. Nincs sehol, nincs kiút.

Itt ül a fájdalom teljes súlyával a mellkasomon és farkasszemet néz velem kaján vigyorával.
Furán röhejes a helyzet... Félek.
Rémülten pillogok körbe a szobában segítség után, mindhiába.
Szembe kell néznem vele.
Már reszketek, mindenemet átjárja a fagyos űr.
Rámeredek könnyáztatta szemmel és bámuljuk egymást így hosszú, hosszú, hosszó percekig hangtalanul.
Majd rámkacsint és kabát nélkül kiszalad a házból a szakadó esőbe.
Fut a busz után, de már csak a halványsárga sugárszőnyeg utolsó foszlányát látja.
Vár kicsit, itt jön a villamos. Felkapaszkodik rá és új célpont után kutat...
Megkönnyebbülten telepszik rá egy öreg úr kalapjának széles karimájára.

Lélekmorzsa

Dühtől remegő ajkakkal a kanapéba menekült. Egy rémes nap rémes perce múlt el épp', majd született újjá és újjá s mérgezte meg lelke nyugodtságát.
Szédült, fájt mindene, könnyek szöktek a szemébe, de levegőt vett, aztán felerősödött benne a dac, hogy nem adja meg ilyen könnyen magát a szenvedésnek, aztán újra szédült, fájt mindene, könnyek szöktek a szemébe, de levegőt vett...
Már nem volt képes racionláisnak lenni, ellepte a magány és minden mély fekete érzés.
Annyira egyedül érezte magát, ebben a rideg városban...
A megszokott monoton kanyargós utak ismerős képe hányingert keltettek benne. Táncolt a gyűlölet a sejtjeiben.
Nem tudta ki ő, mit keres itt és mi a célja ebben az átkozott világban.

Már a csontjait mardosta a fájdalom. Véresre sebezték száját a kimondott szavak.
Szembeszöktek vele a régen lelkesen skandált mondatai és arcul köpték és körberöhögték.
Érezte a gúny perzselő érzését a bőrén.

A legapróbb szilánkok is a lelkébe vájtak tátongó űrt hagyva maguk után.
Zsibbadt, de tompa agya egyre csak kattogott, majd behunyta a szemét és álomba merült abban bízva naivan, hogy holnap könnyebb lesz...

De szeretnék...

Ó, ha nekem ilyen szép szerelmetes verset írna egyszer valaki, menten elalélnék örömömben...

Ez több, mint a szavak külön-különjének csupasz jelentése. Ez egy érzés, egy álom, egy csoda. Egy mámor metafora a szerelemre komponálva.
Ez az a kép, amelyet akkor látsz, ha valaki szemének tükrében önnön magad csillog vissza rád.

Kiss Tibor: A szebbik nem a rondább igen

Te vagy a holdfény
Amikor nyulak futnak a mezőn
És én egy megkeményedett
Medvebőr a heverőn
Minden álmom koromból van
Nagyot dobban a szivem
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen

Te vagy a zászló
Amibe belekapaszkodik a szél
És én egy lukas léggömb
A sztratoszféra peremén
Bekötött szemmel kergetőzünk
S hiszünk abban amiben
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen
Lukat üt a golyó
Halad egyenesen a szívre gyúrva
Mint a te szemed Cupido
Küldönceként eszi magát a húsba

Te vagy az a receptor
Amin az álmok zuhannak át
És én egy megkent rendőr
Aki védni kész az igazát
Profilból már ismerős vagy
De szemből szinte idegen
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen.

Levegő

Idegtépő, mély fájdalom járta át lelke minden sarkát. Félt. Egyedül volt. Átkozottul egyedül. Csak a barátokra számíthatott...


Várt valamire, mert érezte, hogy várnia kell. Érezte, hogy most valami elsöprően üres, tiszta csönd lesz úrrá benne. Nagyon kellemetlen volt.
Vége lett valami csodásnak, valami valaminek, az eddigi varázslatnak.
A lelke egy része velehalt ezzel a mámorral s tovaszaladt a pillanat karjaiban.
Ő itt maradt egyedül, árván, arra várva, hogy ez a hurrikán kitisztítsa a maró érzéseit.
Nem volt benne gyűlölet, sem harag... Tudta, hogy ennek is ez a rendje...
De félt, mert most valami váratlan és új következett, amit még az angyalok sem tudhatnak előre.
Belesüppedt ebbe a végtelen nagy űrbe, a semmibe. Szerette volna előre látni, hogy innen merre kanyarog majd tovább életének keskeny ösvénye és azt is, kik tartanak majd vele ezen az úton.
De félt ettől is. Igazából még önmagától is...

Annyit érzett biztosan, hogy a kereszteződésnél máshová indult, nem arra, amerre eddig... Egy ismeretlen útra lépett...
Érezte, hogy így lesz a legjobb, mert ez hozza majd el a katarzist, a megtisztulást a csodás jövő előszeleként.
Egyenlőre azonban nem jött sem a tisztítótűz, sem a jövő békéje.

Csak a saját csendje volt az egyetlen, ami kongott a füleiben... Várt hát, ült, pislogott és lélegzett.
Kicsit mintha szúrt volna a szíve táján, de az is odalett egy pár perc múlva.

Becsukta a szemét. Lélegzett... Kifújta...
Megismételte, majd újra és újra és...
Elaludt.
A félelem zöld köpenyébe csavarodott egészen, mely testének minden szegletét átjárta nyirkos szelével.
De most álmodott... Igen, álmodott egy jobb jelenről, egy igaziról...

Aztán felébredt és újra érezte ezt a dermesztő fagyosságot... Nem tudott semmit, nem érzett semmi mást, az egyetlen dolog, amit csinált az az volt, hogy lélegzett, mert lélegeznie kellett. Még akkor is, ha fájt.

Valahol a lelke mélyén azonban érezte, hogy a mámorító álomkép a jövő előszele volt. A szebb, varázsosabb, izgalmasabb, élettel telibb, őszintébb, igazabb jövőé, ami egyszer talán egy mesés jelenné forrhatja ki magát.

(Jel)meztelenül

Egyszer volt, hol nem volt egy szegény leány, aki elég korán megálljt mondott a jelenének...
8 évesen elhatározta, hogy nem jó neki az az iskola, ahova addig járt, mert sokkal többre képes és igaza lett. Szülei mindenben támogatták, fogták a kezét és vezették, segítettek neki.
Ez a lány egész életében elég magasra állította/állíttatta a magasugrólécét, mert szerette a kihívásokat. Tudta, hogyha egyszer felbukkan a lehetetlen csírája, akkor eljött az ő ideje, mert a környezetében lévő emberek közül más nem igazán mert szembenézni ezekkel a problémákkal...
Aztán 6 évet töltött egy olyan helyen, ahol jobbnál jobb lehetőségek tűntek fel számára. Megtanult mindent, ami a könyvekben volt és minden mást is, amire azokon kívül bukkant rá. Behozta a lemaradását egy év alatt és megismert embereket, akik nagy hatással voltak az életére.

Szeretett olyan dolgokba fogni, amit mindenki messziről elkerült azért, mert nem volt hozzá bátorságuk és nem hitték el, hogy minden olyan képességgel rendelkeznek, ami a sikerhez szükséges, de ő meg tudta csinálni.
13 évesen elkezdett pályázatokat írni, mert ezek olyan ugródeszkák voltak neki a sikerhez vezető úton, amik kihagyhatatlannak bizonyultak.
Aztán újból teltek-múltak az évek... Valami mást szeretett volna, kimozdulni a szürkeségből, valami derűs mosolyt lehelni a mindennapjaiba. Tudta, hogy ekkora lelkesedéssel falakat lehetne megmozgatni és azt is tudta, hogy ezt a képességét csiszolnia kell. Így elkezdett személyiségfejlesztő könyveket olvasni... Igen, 15 évesen... Nem törődött vele, hogy a környezetében minden hasonló korú gyerek vagy hülyének nézte, vagy megkérdezte tőle, hogy nem lett-e beteg.
Ezekben a könyvekben olyan kavicsokat talált, amiket csak dörzsölgetni kell, mint a csodalámpát és gyémántokká válnak. Rajta kívül csak nagyon kevesen tudták, hogy ekkora csodafegyverekkel rendelkezik...

De az élete neki sem volt fenékig tejfel, sokszor elbukott, sokszor törtek ketté a szárnyai, meg is égette magát a Nap melegénél, ha túl magasra repült. Sokszor volt lent, mélyen, a gödör alján. Ott nagyon kellemetlen érzések lettek rajta úrrá és sokszor hitte hogy nincs kiút. Néha azonban elég volt egy-két nap, néha hetekre, hónapokra volt szükség, hogy egyáltalán megpróbáljon kikecmeregni a félelmei börtönéből, de végül mindig sikerült. Tisztában van vele, hogy ezek után is rengetegszer lesz még odalent, de már megszületett benne a képesség, az elhatározás ahhoz, hogy újból szárnyalni tudjon.
Amikor lent volt, mindig igyekezett emlékezni arra, hogy milyen érzés volt magasan repülni, a levegő szédítően friss illatára és emlékezett azokra, akik vele szárnyaltak.

Aztán újból eltelt néhány év és 18 éves lett. Várta, hogy jöjjön valami különleges varázs, mint a mesékben, hogy most más legyen...és az a csoda megérkezett...
Fantasztikus érzésekkel töltötte fel magát, nem gondolta volna, hogy ilyen is lehet, hála azoknak akik körülvették őt. Bennük rátalált azokra az emberekre, akikre igazán számíthat... Igaz, nincsenek sokan, de kincset érnek, mert igazak, mert tiszták. Nincs bennük semmi önös érdek, ha együtt van velük, ha levelezik velük, tudja, hogy ezek a "különös barátok" mindig mellette lesznek. Nagyon megszerette őket és vigyáz rájuk, amíg erejéből telik!

18 éves korára furcsa "deformitásokkal" küszködött. A körülötte élő gyerekek megfertőzték őt... Igen, a királylánymániával... Ismert egy mondást, ami miatt, hagyta magát eltölteni ezzel a lázzal. Tudta, hogy az ember nem azért felejt el játszani, mert felnő, hanem azért nő fel, mert elfelejt játszani...
Mindig is gyerek volt, aztán így hirtelen nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez az új világhoz, a szabadsághoz, a felnőttléthez... Ezért olyan utat választott magának, hogy soha ne kelljen elengednie maga mellől a játszi könnyedséget, a kíváncsiságot, a lelkesedést, ezt a forradalmárokban égő tüzet, ami ott lobog benne is, mindent megőriz magában, ami ahhoz szükséges, hogy az ember gyerek maradhasson...

Tudta, hogy nem tökéletes, de minden egyes nappal újra és újra vállalta és vállalni fogja a harcot a mindennapokkal, a lehetetlennel, az erőfeszítéseken túlival...
Hiszen "mélyen élt benne a meggyőződés - és ennek rengeteget köszönhetett-, hogy átlagos tehetséggel és átlagon felüli állhatatossággal minden elérhető számára..."




U.I.: Elég furcsa a saját nekrológomat megírni, de most erre volt szükségem... Kiadni azt, ami nyomja a lelkemet... Lehet engem emiatt nagyképűnek nézni, de nem igazán érdekel... Én megvívtam a magam harcait és továbbra is megfogom, mert tudom, hogy jön még ellenfél, nem is kevés az életben, de fel tudok állni és győzni is tudok, hála a tapasztalatoknak és az érzéseknek, amik itt lapulnak bennem.
Én sem vagyok más csak egy egyszerű ember és ha én meg tudom csinálni, akkor más miért ne lenne képes rá?!  Ugorjunk együtt az ismeretlenbe! Amit ott lel az ember mindig több, mint amennyit el tud képzelni...

"Csendes-óceán"

Van az úgy, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy koszos zokni, amit behajítottak a sarokba...

Ez az érzés, tudod: belenézel a tükörbe és nem látod csillogni a szemed, nem látod a tűzet, de még a parázs sem pislákol... Kiüresedett, kiszáradt, akár csak a lelked, belefásultál... Nem megy!

Küzdesz, próbálkozol, tényleg nem megy, de igazából senkit nem érdekel a nyomorod. Elvégre mindenki szenved magában, te már nem kellesz pluszba... 

Naná, a másik típus, csak azért kérdezi meg, hogy mi van veled, mert látja, hogy szarul vagy, hogy gyötör valami és úgy illik, mert a jóédesanyja azt tanította neki gyerekkorában...

Amúgy meg tengődsz, tudod, mint egy tutajon a Csendes-óceán közepén... Hiába küldesz palackpostát a végtelenbe...az sem érdekel senkit....

Ilyenkor jön Lovassi "...a vers mindig szárítja a lelket, a dal meg tudja, mitől fáj...."

http://www.youtube.com/watch?v=n6WDQ4EWocE&feature=player_embedded

/http://www.youtube.com/watch?v=ObL3L6MRvN4/

Ha...

Gondolkoztál már azon, mit tennél, ha ez lenne életed utolsó napja?!

Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik úgy élik a mindennapjaikat, mintha az lenne az utolsó és egy napon valóban nekik lesz igazuk...
Vannak olyanok, akik mit sem törődnek az egésszel, mert nincs rá idejük... Idő! Na persze, tudod egyáltalán, mi az, hogy idő?!
Jöhet a felszínes, de annál gyorsabb válasz: "Naná, ránézek a bal kezemre és tessék, amit az órám mutat, az az idő...".  Naná, de ez nem ilyen egyszerű...
Az idő nem csak a percek múlása, az idő az, ami bennünk lakozik és az, amit mindenki másként éli meg - van, akinek lomhábban telnek el fakó órái, van, aki villámgyorsnak érzi. De konkrét, kézzel fogható választ senki nem tudna adni rá, ha mégis, akkor várom a kommenteket!
Én csak annyit tudok, hogy mi mindannyian ezzel létezünk, az idővel, a rohanással; a másodpercek űzésével vagyunk elfoglalva, hogy minél több mindent tudjunk belezsúfolni egyetlen napba...
Ez alatt a pár év alatt, amit itt töltöttem a földön egyet biztosan megtanultam és nem csak felszínesen: "..az ember sokkal több annál az időnél, mint ami beleszorult." (aki olvasta a Momo című könyvet, annak nem kell ecsetelnem, aki nem az villámgyorsan lásson neki.)

Na de mégis! Mit tennél, ha ez lenne életed utolsó napja?! Ez, a mai!
Talán vágynál megtenni olyan dolgokat, amiket eddig még soha, amikhez nem volt bátorságod, vagy pénzed, vagy időd...
Talán vágynál egy új kalandra...
Talán vágynál mégegyszer a szemébe nézni valakinek, mélyen, érzelmesen, hogy érezze: szereted, vagy inkább szeretetted!
Talán vágynál egy kedves lágy csókjára, egy olyanra, amitől földbe gyökerezik a lábad, ami visszarántana még a földre halálod pillanatában is...
Talán mégegyszer beszélnél még a gyerekeiddel, megölelnéd őket, nagy puszit nyomnál a homlokukra, úgy mint régen, mikor még csöppnyiek voltak...
Talán vágynál egy meghitt közösség támogatására.... De biztos, nem lennél egyedül, én legalábbis biztosan nem!
Egy ember nem múlhat el úgy, hogy nem volt mellette senki, aki vigyázna rá, aki szereti, aki gondját viseli, aki az élete, akiért érdemes megszenvednie, vagy inkább szembe néznie ezzel a gonosz világgal...
Aki az életét jelentheti a halála után is! Aki élénken őrzi emlékét szívében, az érzéseiben, a gondolataiban és tovább adja az utókornak...
Mondd, te mit tennél, ha ez lenne az utolsó, a legeslegutolsó?!

Az egyik szívszerelmem (merthát több is van, főleg, ha költőkről van szó) ezt mondta: "Ha egyetlen óra lenne az élet, az utolsó percét, benned tölteném...". (ez Kovács Ákos költő, zeneszerző, zenész tollából származik...)
Te is így csinálnád?! Az utolsó perceidben is szeretnéd a kedvesed?!

Én nem tudom, mit tennék... Kétségbe esnék és szomorú lennék, lehet. De lehet, hogy örülnék, hogy elmehetek innen, mert lejárt az időm itt, a földön és örülnék annak, hogy lenyomatot hagytam a világban, ha nem is hatalmasat, de aprókat egy-egy emberben, akiket szerettem, akik viszont szeretettek.

Lehet, hogy most te sem tudnád...sőt, majdnemhogy biztos... Nem is baj!
Csak akkor egyet tegyél meg nekem! Nem miattam, saját magad miatt!
Ne játszd el magaddal azt, hogy minden egyes nap haldokolsz, hogy kedved sincs az életre, hogy unod, hogy gőgösen nem akarsz levegőt sem venni, mert fáj és mert nem akarsz ember lenni, vagy inkább mert félsz... Ne rombold magad még jobban álarcok és ócska közhelyek mögé bújva... Több vagy ennél!
Minden egyes nappal hálásabbnak kell lennünk, hogy új esélyt és bizalmat kaptunk a folytatásra, arra hogy értelme legyen annak, hogy itt legyünk.
Hogy küzdjünk, tapasztaljunk és ezt továbbadjuk. Hogy felneveljük az új generációt és ők is tapossák tovább ezt a kereket, mert akármit mondasz, tartunk valahová....
Az, hogy merre csak azon múlik, hogy ki mennyire viseli szívén a dolgokat, legfőképpen magát az életet. A saját életét...
Ne csinálj úgy, mintha teljesen értelmetlen lenne ez a néhány évtized, amit a földön töltessz emberként...
Ne haldokolj! Kezdj el élni!
Előtted a világ, nem?!

(U.I.: senki ne érezze szemrehányásnak, mert legfőképpen (önző módon) saját magamnak szól...) :)

mert bennem is ég ez a tűz...

Van az úgy, hogy az ember csak az összetört szemüvegét levéve kezd el tisztán látni...
Magadra öltesz egy ruhát, ami te vagy, ami visszaadja a külvilágnak az egyéniséged, aztán felveszel egy szemüveget, amin keresztül ezt a bolondos világot szemléled.
Minden tökéletes, melegséggel tölt el és jól érzed magad a kényelmes ruhádban és a csinos szemüvegedben, aztán jön valaki, bárki és leveri a szemüveged, összetörik és pont ez kell ahhoz, hogy tisztán kezd látni mindazt, ami eddig körülötted volt, a valóságot olyan csupaszon, amilyen.

Nagyon tud zavarni az emberek kicsinyessége, főleg mostanában. Kevésbé vagyok toleráns egyes emberekkel, mert egyszerűen megbénítanak és levegőt sem tudok venni a jelenlétükben, bár muszáj. Aztán elolvasok pár könyvet és beszélgetek a barátaimmal, következő nap már nem gyomorgörccsel kell szembenéznem velük. Ők az igazi kihívás számomra és a legjobb tanítóim. Közhely. De igaz...
Tőlük tanultam meg az életben szinte mindent, ami ahhoz segít, hogy ne csak túléljek -napról napra-, hanem itt és MOST éljek.

Van egy történet, pont ide passzol, bár már nem tudom, hogy hol olvastam vagy kitől hallottam:
Mindannyian vándorok vagyunk, a fény harcosai, akiknek az útjuk során rengeteg-mindent kell megtanulniuk a túlélésért. Meg kell tanulniuk vadászni, vagy épp tüzet rakni, hogy ne fagyjanak halálra éjszakánként.
És az, ahogy a vándor elsajátítja a tűzrakás művészetét, hatással lesz későbbi életére.
De ez sem két pillanat, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Először vársz egy villámra és "félreteszel" magadnak a tüzéből, vigyázol rá, ápolgatod. Később megtanulsz követ pattintani és tüzet gyújtani gyorsabban és hatékonyabban. Tanulsz, folyamatosan csiszolgatod a technikáidat, trükköket sajátítasz el.
Ahogy fejlődsz egyre nagyobb és nagyobb lánggal fog égni a tüzed és éjszakánként meghívsz köré más vándorokat is, akik az utadba kerülnek. Beszélgettek a múltról, a jövőről, a jelenről, magáról az életről, megosztotok egymással tapasztalatokat, aztán alszotok egyet és reggel újult erővel, kipihenten búcsút intetek egymásnak. Mindenki megy a saját ösvényén.
DE néha előfordul olyan, amikor kisajátítják a te szorgalmas munkád gyümölcsét és ellopják a tüzed. Úgy érzed, az eddig munkád hasztalan volt és mindent kezdhetsz elölről...
Ám azt nem tudják, hogy minden lángot csak a gazdája tarthat életben, aki ápolta és küzdött érte, ezért az, amit tőled elloptak, hamarosan kialszik.

A lényeg, hogy bármit elvehetnek tőled egy sokkal mélyebb és hasznosabb nyom marad mögötte, az út, ahogy oda eljutottál, és ha egyszer sikerült, sikerülni fog másodszor vagy századszor! Ha hiszel benne, mert képes vagy rá és képes vagyok rá!
Úgyhogy már nem hordom a lelki szemüvegem, mert eltört és előtte is karcos volt. Nem akarok mást látni, mint ami a valóság és ha annak néha, vagy kicsit gyakrabban fájnia kell, hát fájjon, állok elébe csupaszon.
És már nem érdekelnek azok az emberek sem, egyszerűen csak úgy fogom fel, mintha egy porszem került volna a ruhámra, lesöpröm és megyek tovább.
Van egy rostám, ebben méretnek meg az igazi barátok és remélhetőleg én is hasonlóképp másokéin, bár én nem akarok mindenkién...
Lehet, hogy így én alacsonyodom hozzájuk, de nem érdekel...
Tudom, kik azok, akikre mindig számíthattam és mindig számíthatok és ez természetesen kölcsönös! Hálás vagyok értük a sorsnak!
 Megtanultam, hogy minél nagyobb tervei vannak az embernek, annál nagyobb problémák elé fogja őt állítani az élet, hogy megtanuljon küzdeni, kitartani és győzni.
Lehet, hogy ez itt így túl optimista volt, de ez vagyok én... Néha kicsit naiv, ábrándos, álmodozó... Megjártam már párszor emiatt és valószínűleg a jövőben is előfordul párszor... De lesz segítségem újból és újból felállni, úgyhogy nem érdekel!

Öröm

Van az a varázslat, az a mámor, ami ködként ereszkedik eléd, megölel, megcsókol és magáévá tesz.
Szerelmesen beléd karol, összefonódik puha lépteiddel.
Komor tested kiéhezett lelkét táplálja szorgosan. Lágy kezével betakar és cirógat, jót ígér s te naivan hiszel neki, mást úgy sem tehetsz. Füledbe súg néma mondatokat, majd felnevetsz, mosolyod őrzi ajkad kerek íve.
Mi lehet más, ha nem ez az öröm....

Egy szombat margójára

Van az a pillanat, amikor magadba fordulva merengsz életed apró mozzanatain a helyest és a helytelent kutatva...
Nézed a semmit, a tátongó mélységet, az űrt a lábad előtt... Csak lökdösöd magad a hintaszék karjai közt várva, hogy megsemmisülj egy percre, hogy ott hagyjon és elszaladjon a félelem...
De válasz sosincs, csak magad maradsz, nem segít senki... Körülfon a mélység, a semmisség...., az a varázslatos és csábító ismeretlen sötétség.
Elmerülsz benne, kilépsz a világ ostromló zajából, hallgatsz, vársz, remélsz.
Csak csönded neszeit lélegzed be míg nem eggyé válsz vele, hagyod, hogy magával ragadjon, hisz vesztenivalód sosem volt s nem is lesz.
Nincs más csak te magad.
Ez az egyetlen perc, amikor a torz maszkjaid levetve önnön képed bámulod a feketeség tükrében, ott a lenn, a lelkedben.
Ringatod tested, ellazítod izmaid, kikapcsolod elméd kolompoló zsivaját és két kézzel, éles karmokkal kapkodsz a szabadság, a beteljesülés és a béke után. Hajszolod az örömöt, hatalmas szavakat kutatsz, melyek jól mutatnak hitvány életed margójára festve, de belül tudod, hogy mindez csak festék.
Jellemed kontúrja réges-régen megfakult, megfakították...vagy nem, nem is, ezt mind te csináltad.
Ostoba bábú vagy. Csökönyös szamár. Egy sznob világ képére formált marionett.
Önállóság és tisztaság nélküli koszos rongy, igen, az vagy...
S mind ez miért?!
Hogy megfelelj?! Kinek?! és miért?! Ezt akarod?! Nem?! Mire vársz?! Félsz?!
Bízz, higgy és remélj! Várj! Idővel jobb lesz, legalábbis kapaszkodj a közhelybe, segít, motivál, talán kicsit vigasztal is.
Tudom, hogy eltompult már a véred lüktetése és nem pezseg benned a rosszindulat sem, csak vagy és élsz és lélegzel, mert ezt kell tenned.
Nem vagy te semmi, csak megszokás...
A világ is csak szívességet tesz neked, hogy eltűri létezésed az Ő szent kertjében. Légy legalább egy kicsit hálás. Táplál, segít és védelmez. Ajándékokkal halmoz el, te pedig fittyet sem hánysz ezekre, mert gyarló életeden keseregsz és hevesen nyalogatod vérző sebeit.
Szánalmas teremtmény vagy!
Legalább tégy azért, hogy méltó lehess osztozni e javakban...
Örömre szomjazol, hát várj! Adj, hogy kaphass!
De mindenek előtt bízz, higgy, remélj s szeress!

Hangulat

Ez a nap közel tökéletes. Most ilyen világot átölelős, mosolygós, eléggé szentimentális, nyíltszívű, szeretetet árasztós, mély boldogságot és harmóniát sugárzós, tiszta, hiperkreatív,, fülig mosolygós, utcán táncra perdülős, nemérdekelhamindenkihülyéneknéz, rendvankörülöttemésbennem, megváltom a világot érzelmeket közvetítek a világ felé. A rezgésszámom az egekben, annak ellenére, hogy mindjárt elalszom.
Komolyan, ha tehetném átölelném a világot.... :) Őszintén, csak mert nekem jó és mindenkinek szeretnék adni egy darabkát ebből az öröm-sugárszőnyegből...
Igaza volt Wass Albertnek, az ember úgy érzi magát, amikor boldog, mintha egy hatalmas, illatos, gyönyörű kék virág nyílna a lelkében...