„Hát elszöktem az aszfaltromok elől...”
Valahogy így érzek most.
Bőröndöm a csomagtartón pihen, mellettem a gépem
teljesen lemerülve, a telefonom kikapcsolva.
Csak az agyam tekervényei játszanak még furcsa
táncot és nem hagyják megpihenni homlokom bús ráncait.
Egyre és egyre az jár a fejemben, hogy egy szakasz
ismét lezárult, új fejezet kezdődik abban a bizonyos könyvben.
A ruháim és az új életem is dobozokban, a lakás
szinte üres és valahogy az összecsomagolt emlékekkel visszatért a nagymamaszag
is.
Milyen különös, ahogy kiszellőzik az új élet
illata, visszatér az a dohos és korhadt szag, melyet a nagyszekrények okádnak
végig a falak között.
Nem is olyan sok az a holmi, amit az elmúlt éven át
halmoztam magam köré, pedig tengernyinek tűnt, mindennek.
S most semmi az egész.
Olyan, mintha lelkem darabkáit is egy helyre
tereltem volna, egy kupacba a zoknikkal és a harisnyákkal…
Ahogy leragasztottam az utolsó kartont is, és
elszaladtam leadni az indexem, úgy érzem, mintha visszatért volna belém az erő.
Pedig a szombati napszúrás minden sejtem láncra
verte és még most is kavarog velem a világ kicsit.
Szóval minden gondom elszállt, a mellkasom kicsit
könnyebb lett és a beszívott forró nyári levegő súlytalanná varázsolt.
Megrészegülve ülök a vonaton, hullafáradtan és rázkódom
hazafelé egy nagyon kedves idős bácsival.
Nem szól semmit, csak némán lesi, hogy mit körmölök
gondosan a kis mintásfüzetbe.
Együtt érző mosoly pihen megfáradt arcán, valami
olyasféle, hogy ő is volt fiatal, nem is oly régen, mint gondolnám.
Huncutság csillan meg szemében, mintha a régi,
megfakult emlékeket kavarta volna fel benne színes öltözékem.
Talán egy régi szerelem, vagy egy titkos csók
csillan meg egy-egy percre szemüvege mögötti kékségben.
Néha érdeklődéssel felé fordulok, de egy szót sem
szól, csak kacéran felkúszik a szája és úszik tovább a békességben, melybe
lényem sodorta.
Egyforma, mámoros állapotban alszunk el, s
álmunkból a kalauz kiabálása sem ver fel bennünket.
S a múlt foszlányaiba kapaszkodva átalusszuk az
egész vonat utat…
