Vége

Meddig tart az "örökké szeretni foglak" állapota? Meddig tudod meg betartani az önmagadnak és a társadnak tett ígéretet? Meddig piszkálhatod fel a parazsat, hogy életben tarthass egy már nagyon régóta holt dolgot? Hányszor gyújthatod újra a tüzet kettőtök között? És hányszor hagyod, hogy neked kelljen tenned ezért a maszlagért? Meddig tűrheted, hogy ő csak álljon ígéretekkel szája szélén, miközben semmit nem tesz kettőtökért? Meddig kell önmagadat erősnek mutatnod és küzdened érte nap, mint nap?
Igen, Neked?! Miért nem veszel erőt magadon és rázod le ezt a meghalt szerelmet a válladról...., mert hidd el, úgy peregne le, mint egy tucat ólmos esőcsepp egy őszi délutánon. Kicsit  fájna, de utána sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Minden sokkal könnyebb lenne.
És végre sasként szárnyalhatnál tovább az ég örökké kék égboltján, ahol már senki nem gátolna ebben.
Levethetnéd a láncaid, hogy visszatéress a magasba.
Begyógyulnának törött szárnyaid és elrepedt szíved is szép lassan...
Nem kell kitépned teleírt fejezeteket a lelkedből, csak halvány mosollyal a szád szélén pontot kell tenned a megkezdett mondat végére és néha visszaemlékezned a sok együtt töltött csodálatosra.
Engedd el, hogy könnyebb lehessen... És igen, tudom, el fog vinni egy óriás darabot a szívedből, de kit érdekel... már úgyis millió darabra törött... Hadd vigye a fájdalommal, a szenvedéssel és minden kínokkal együtt.
És holnap reggel talán arra ébredsz, hogy egy bús szerelmes helyett egy igaz sasmadár szárnyalhat vissza a magas ég felé, oda, ahová mindig is tartozott...

Igazán

Mi történik akkor, ha nincs elég időd?!
Mi van akkor, ha már érzed, hogy vasmarokkal fojtogat az idő?
Mit tudsz tenni?! Kihez tudsz fordulni?!
Miért akkor tűnik el minden "barát", amikor szükség lenne rájuk?
Mi motivál, ha már a gödör mélyénél is mélyebben vagy? Ki segít felkelni onnan?
Mit kensz az magadra reggelente, hogy elfedd a lefekvés előtti sós könnyek marta árkot az arcodról?
És miért neked kell a legmegértőbbnek lenned még ekkor is?
Mikor hullhatsz szilánkjaidra? Mikor adhatod fel egy kicsit?
Nem örökre, csak egy perce, hogy könnyebb legyen... Hogy végre a friss levegő átmossa a léghólyagocskáid. Hogy ne csak kapkodj oxigén után, hanem élvezd, hogy megtölt élettel és kifújhasd a meghalt időt magadból.
Mikor kapsz végre egy kis időt, hogy eltemethesd a könnyfakasztó fekete emlékeket...örökre... Hogy végre ne akadályozza lépteid és ne béklyózzon magához. Hogy ne kelljen a múltban élned és az emlékképekből takarót szőnöd megfagyott lelkedre. Hogy láss, érezz, szeress. A jelenben.
Mikor süt már ki a nap végre? Hogy csak becsukhasd a szemed és érezhesd a meleg sugarak lágy simogatását. Hogy végre más ember lehess. Hogy végre újra egészséges legyél!
Mikor múlik el a mély ránc az arcodról? Hogy ne kelljen már a kicsipkézett lelked nyomait is magadon viselned állandó emlékeztetésül, hogy nem vagy jól. Mert nem vagy jól...
Mikor lehetsz boldog? Mikor tűnik fel újra egy őszinte mosoly a szád szélén? Mikor éri el az öröm végre a szemed? Hogy önfeledt lehess. Hogy annyi idősnek érezd magad, amennyi vagy, vagy még kevesebbnek... Hogy ne kelljen még a rossz kedved miatt is bűntudatot érezned?
Mikor fújhatja ki a lelked a fáradt gőzt? Hol szabadulhatsz meg a láncaidtól? Hogyan tudod lebontani a tömör betonfalat, amit a pillanat tört része alatt húztál magad köré? Kiket engedsz be életed kertjébe, hogy behintsék a lelked szeretettel és elültessék a szebb jövő magvait?
Mennyit tehetsz Te? Hol kell kilépned a szétszakadt bábruhádból? És mennyi időd van minderre?

...Te tudod a választ?! ...mennyi idődbe telt megszülnöd a bölcsességet mindehhez?!

Szerelem

A szárazra szikkadt asztal közepén még mindig ott hevert az a csorba bögre a terasz egyetlen és nem túl szívet melengető díszeként.
Évek óta senki nem nyúlt ehhez a bögréhez. Úgy tekintenek rá, mintha oda lenne ragasztva... Senki nem meri megfogni és kidobni vagy nemeslelkűen megragasztani.
Éppen valaki körbetörli, ha amúgy is ott van dolga a teraszon és nagyon zavarja a szmogharmatból alászállt vékony, puha porréteg.
Most, hogy a nyári eső halkan elkezdte felkavarni a pohár alján ezt a harmatkönnyű fátyolréteget, mintha egy kicsit megváltozott volna maga a bögre is.
Halkan kongatták cserepét az esőcseppek.
Furcsán visszhangoztak az erkélyen.
Miközben a muskátlik már erősen hajlongtak és pukkedliztek az esőnek, ez a szegény csorba bögre csak ült ott az asztal közepén.
Megérezte a belényomott csikkek által ejtett sebek mélységét is.
Lassan megtelt vízzel és elkezdett lefolyni az oldalán, végig az oldalán lévő virágmintázaton, erezetet rajzolva arra.
Lágyan megérintette ez a csodás meleg valami. Érezte, hogy végre önmaga lehet egy percre.
Betöltheti eredeti szerepét és megtelhet ezzel a csodás áttetsző, kellemesen meleg folyadékkal.
Azt várta, hogy ez az eső örökké tartson és mindig teli legyen a belseje, hogy sose kelljen többé kiszáradnia a perzselő napon...

Ám eltelt néhány nap, az eső elállt.
Valaki a vihar utáni takarítás során kilöttyintette a benne felhalmozódott vizet és akárhogy is sikoltott ez ellen, nem tudta megakadályozni.
Csorbultan ücsörgött hát tovább és újra molekuláig kiszáradva várta a kiadós nyári harmatzáport, hogy az lehessen, aminek teremtetett erre a világra. Egy bögre, egy igazi bögre.
Tudta, hogy az eső jóbarátja, neki nem számít az a kis csorbulás a szája szélén.
Ő úgyis megcsókolja és föltölti derűs, életet adó nedűvel és vele végre önmaga lehet, hacsak egy percre is.

Válaszok nélkül

Nyakig betakarózva, 2 nadrágban és egy vastag kötött kardigánban is átfagyva reszketett az ágyában.

Az ólmos vasradiátor már 24 fokra fűtötte a szobát, de továbbra sem múlt a hidegség.

Láza nincs, evett, már amennyit sikerült… Ivott is, bár a fehér bor csak táplálta a szomjúságérzetét.

Fájt a feje, tompa volt, csak nézett ki a fejéből.

Egyre nőtt és nőtt benne az üresség és a magány.

Az életkedv elszállt, a bú itt maradt.

Áthűlt a lelke is ebben a nagy hidegben, a szomorúság ölelő markában.

Azon tűnődött, hogy mennyit változott a világ körülötte, hogy mennyire más lett benne ő maga is.

Hogy mennyire, de mennyire megváltozott minden és mindenki.

Néha teljesen megállt minden, rezzenéstelenné vált, nem telt az idő, még a homokszemek sem peregtek tovább a homokóra mancsos üvege mögött.

Azt hirtelen továbbugrott minden, egy más állapotra… és sehogy sem lehet visszakeresni a két képkocka között eltelt perceket.

Most is így alakult…

Azon járt az agya, hogy mi az, amit elszalasztott, hogy mégis mi a franc történt miközben ő ő volt és a világ is csak zakatolt a maga kis monoton menetében.

Mégis minden kicserélődött és átalakult.

Ez az érzelmi sivárság csak meddő táptalaj a gondolkodáshoz és a fejlődéshez.

Ragacsosan magához szorította és nem engedi és akármennyire is próbálna előre haladni, egyszerűen nem tudott.

Érezte, ahogy darabokra szakadt lelke a világ négy égtája szerint szétszórva hevert.

Mindenki rúgott egyet beléjük, amikor a koszos utcán elsétált mellettük, mint egy törött sörösüveg maradványaiba.

Egyre messzebb és messzebb kerültek egymástól és már nincs az a szél, ami újra egy helyre fújná őket.

Ez okozhatta azt a nagy magányt, a lélekmorzsák hiánya.

Kikopott a jóság is ezek elszállásával. Csak csörömpölt a bádogszíve, olajozatlanul, kiszáradva.

Hallgatta ezt a tompa zajt, ami már szinte eggyé vált az óramutató kattogásával.

Pislogott, levegőt vett, pislogott… majd megfordult az ágyon és csöndben tovább haldoklott…