Ajándék

Úgy látszik, minden nappal tartalmasabb és gazdagabb lesz az életem, mert mindig tanulok valami újat, valami megismételhetetlent. Nem könyvekből, tanároktól, tudósoktól, hanem az egyszeri pillanatból, melyet megélek.
Ezek formálnak engem olyanná, hogy én én legyek és ne akarjak senki más bőrébe bújni.
Nem kell nagy és drága dolgokra gondolni, hiszen a legértékesebb ajándékokat mind ingyen kapjuk. Lehet az egy szívet melengető mosoly, egy ölelés, egy barát, egy séta a néma nyári erdőben... Bármi, ami boldoggá tesz. A lényeg, hogy érzed, hogy minden perc fontos az életeben, hiszen ezek töltik meg valódi színnel a mindennapjaid.
Tudd, hogy akkor válhatsz többé és értékesebb emberré, ha megtanulod meglátni és értékelni a hétköznapok apróságait is... “Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” ... :)

Hmm... Hadd meséljem el, az elmúlt napok egyik legkedvesebb történetét.
A hétvége folyamán egy aprócska tündér tanított meg arra, milyen is, az angyalok tánca. Azt mondta nekem:
"Állj ide! Csinálj így (széttárta a karjait és elkezdett szélsebesen forogni)..." Mit volt mit tenni, hát én is utánoztam a látottakat. Csak pörögtünk, pörögtünk, körbe, körbe perceken át, majd hirtelen megszólalt:
"És azt tudod, hogy a 'szép' angyalok még a fejüket is hátrahajtják, miközben táncolnak?!".
Aztán azt is megmutatta, hogy a 'szép angyalok' miként járják táncukat.
Nincsenek szavak arra, amit akkor láttam...
Képtelenség szavakba zárni azt az ölfeledt örömöt, amit az arcára rajzolt a pillanat...

Látod, a boldogsághoz nem kellenek hatalmas dolgok, elég a jelenre koncentrálni és az őáltala felkínált ajándékokat elfogadni... Ezek lesznek a legértékesebb és legemlékezetesebb momentumok..

Csillagok alatt

Június utolsó napjai is elkoptak a naptár lapjairól, de nem törődött vele. Ült az éjszaka kellős közepén egy régi, megviselt gyalogszéken a kert egy titkos zugában és csak bámulta némán az égre olvadt milliónyi apró fényt. Minden olyan barátságos és szívmelengető volt számára, nem érdekelte más csak ez a megismételhetetlen varázs.

A gyermekkori altatók jutottak eszébe a megnyugvást sugárzó kis égitestekről. Belebugyolálta hát fázó lelkét a nosztalgikus pillanatba és élvezte a csendet, a hallgatás mélységét és a perc nyújtotta békességet.
Figyelte a tücskök tündéri énekét s dúdolt mellé valami ismeretlent.
Kitörölt minden fájó gondolatot és csak azt várta, hogy a könnyű nyári szél beletúrjon kócos fürtjeibe.
Csak nézte a csillagokat bambán, hallgatag, majd lehunyta a szemét és tovább élvezte a júliusi éjszaka melegségét… Elmosolyodott, mert érezte, hogy jó helyen jár.
Ábrándos lelke új kihívások után kutatva partot ért végre ezen a csodahelyen, amit csak úgy hívnak: Föld...  :)

A békei szigetkéi

A fák első virágainak nyílásával, a nap simogató, cirógató sugaraival egyszerre visszatért komor testébe a boldogság, az öröm. Olyan szükségesnek érezte ezt, mint az ezer éves aszály utáni első friss esőcseppeket a cserepes föld. Mintha csak egy radír szaladt volna végig gondolatain, mely minden szürkét, feketét, mindennapit, unalmasat kitöröl egy szempillantás alatt. Rég nem érzett már ilyet, mint akkor: mosolygott a lelke…
Csak szótlanul ült a bimbózó, tarka-barka park egy eldugott padján kedvenc könyvével és csukott szemmel élvezte, ahogy testének minden porcikáját felmelegíti a lágy fénynyaláb. Hagyta, hogy életében először az ösztönei irányítsák. Engedte, hogy azok a halvány, kusza félmondatok keresztülszőjék gondolatait.
Olyan különösnek tűnt minden, mintha egyszerre elvágtak volna benne valamit. A régit. Nem igazán érette, hogy mi, miért és hogyan történik.
Egy kicsit csupasznak érezte magát; hasonlóképpen, mint egy üres füzet, mely csak arra vár, hogy valaki mélykék tintával, öreg pennával teleírja megsárgult lapjait.
Aztán tovakalandozott. Ez a szokatlan érzés új színekkel töltötte fel a régi, fakó emlékeit. Hosszasan töprengett a múlton, az életen, a helyesen és a helytelenen…
A közeli templom harangjának bongása azonban hamar visszarántotta a valóságba. Engedte is, meg nem is, de a varázs már elszállt. Hiába igyekezett visszamenekülni eszméjének békét sugárzó szigetkéire, a pillanat a déli harangszóval elsuhant.
Ült még néhány percig a padon, nézte a tájat, amely szokatlan megnyugvást és frissességet sugárzott, maga sem értve miként, hiszen erre eddig egy percet sem áldozott sietős idejéből.
Majd miután kellőképp feltöltődött, felállt és könnyed léptekkel eltűnt a színes park illatos fái között, olyan gyorsan akárcsak a déli harangszó…

(2011. április)

Tündérország

Hirtelen -maga sem sejtve miként- a hátsókertben találta magát. Csak az ismerős almafák hallgatag rengetege nyújtott egy csepp vigaszt nagy magányában.
Fázott, reszketett, de mintha valami kellemes érzés töltötte volna el. Olyan furcsa volt számára az ünnepi díszbe öltözött szelíd liget.
Apró lépteinek nyoma alig látszódott a hótakaróban. Minden olyan ismeretlennek, ám mégis barátságosnak tűnt körülötte; nem értette, hogy az a hely, ahol szinte az egész gyerekkorát töltötte, hogy lehet egyszerre ilyen különösen idegen.
Csak állt és nézett és nem hitt két szemének "Ilyen nem létezik a Földön, ez biztosan csak álom." - gondolta magában, bár minden olyan valós volt.
A puha szél szegődött csak útitársául: lágyan karon fogta, kicsit mintha meg is cirógatta volna bársony kezével; nem sürgette, hagyta, hadd élvezze egy percig a varázslatos táj nyújtotta képet.
Aztán nekiiramodott, szaladt végestelen-végig az almafák között, táncolt, ugrált. Még sosem érzett ilyen önfeledtséget, csak ő volt egyedül a hatalmas, békés ligetben. Most először érezte magát igazán szabadnak.
De valami különös, apró nesz zavarta meg hirtelen csöndes magányát.
Megfordult, fülelt, de semmi. Odaszaladt, ahonnan a zajt hallotta, hisz kíváncsiságát sosem tudta leküzdeni, de nem volt ott semmi sem...
Még alaposabban szétnézett. Ott volt egy olyan kis apróm csillámló akármicsoda: egy hópihe.
Mielőtt jobban szemügyre tudta volna venni, valami különös erő kezdte el maga felé vonzani, aztán egyre csak távolodott az erdőtől.
Kinyitotta nagy szemeit, s fáradt tekintettel meredt a nagy hintaágy meleg karjaiból a rügyező almafákra. Nem nagyon értette, hogy mi történt vele, mégis kellemes érzések kavarogtak benne.
Két zsibbadó lábát vizsgálgatta, és úgy érzete, mintha épp most olvadoznának.
A hintaágy alatt egy apró kis tócsára lett figyelmes. Ez is olyan különös volt, hiszen már hetek óta egy csepp eső sem hullott a környéken sehol. De a tócsa mégis ott volt.
"Az nem lehet... - gondolta értetlenül - vagy mégis???!!!"

(2011. január)