A fák első virágainak nyílásával, a nap simogató, cirógató sugaraival egyszerre visszatért komor testébe a boldogság, az öröm. Olyan szükségesnek érezte ezt, mint az ezer éves aszály utáni első friss esőcseppeket a cserepes föld. Mintha csak egy radír szaladt volna végig gondolatain, mely minden szürkét, feketét, mindennapit, unalmasat kitöröl egy szempillantás alatt. Rég nem érzett már ilyet, mint akkor: mosolygott a lelke…
Csak szótlanul ült a bimbózó, tarka-barka park egy eldugott padján kedvenc könyvével és csukott szemmel élvezte, ahogy testének minden porcikáját felmelegíti a lágy fénynyaláb. Hagyta, hogy életében először az ösztönei irányítsák. Engedte, hogy azok a halvány, kusza félmondatok keresztülszőjék gondolatait.
Olyan különösnek tűnt minden, mintha egyszerre elvágtak volna benne valamit. A régit. Nem igazán érette, hogy mi, miért és hogyan történik.
Egy kicsit csupasznak érezte magát; hasonlóképpen, mint egy üres füzet, mely csak arra vár, hogy valaki mélykék tintával, öreg pennával teleírja megsárgult lapjait.
Aztán tovakalandozott. Ez a szokatlan érzés új színekkel töltötte fel a régi, fakó emlékeit. Hosszasan töprengett a múlton, az életen, a helyesen és a helytelenen…
A közeli templom harangjának bongása azonban hamar visszarántotta a valóságba. Engedte is, meg nem is, de a varázs már elszállt. Hiába igyekezett visszamenekülni eszméjének békét sugárzó szigetkéire, a pillanat a déli harangszóval elsuhant.
Ült még néhány percig a padon, nézte a tájat, amely szokatlan megnyugvást és frissességet sugárzott, maga sem értve miként, hiszen erre eddig egy percet sem áldozott sietős idejéből.
Majd miután kellőképp feltöltődött, felállt és könnyed léptekkel eltűnt a színes park illatos fái között, olyan gyorsan akárcsak a déli harangszó…
(2011. április)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése