Szilveszter éjjel

Szilveszter éjjele van...
Szürcsölgetem a kávém az alumínium dobozkából, próbálom betakargatni magam a sálammal, hogy ne fagyjak jéggé és számolgatom a munkaórákat, amik még az éjjelről maradtak.
Összegzem, hogy mi jót tettem ebben az évben és mi az, amit kegyetlenül elrontottam.
Körülöttem néma csend, néha egy-egy kósza petárda durran csak, aztán az is elalszik csendesen.

Gyorsan elhussant ez a 365 nap... Akár egyetlen kósza perc.
Most újra itt vagyunk egy rétest sütünk, lencsét főzünk és elmossuk a pezsgős poharakat a szekrényből, amit talán csak ma éjjel használunk és soha többször.
Ráállunk a mérlegre, attól rettegve várjuk a karácsonyi plusz kilók eredményét, hogy nehogy körbeforduljon  a mérleg számlapja alattunk a nagy evészetek után.
Örömkönnyek a szemekben, hála a szívben, boldogság a lélekben.

Igen, talán ezt kellene éreznünk. Talán nem... Ezt senki sem tudhatja igazán. Csakis te!

Ez az év számomra a nagy csalódások és nagy ráébredések éve volt.
Elveszítettem nagyon sok számomra fontosnak hitt lényt, de tompa helyüket újabbak foldozták be.
Ráébredtem közben arra, hogy egy bátor ember vagyok és nem kell mitől tartanom, mert az egyetlen félnivaló a lelkem mumusaival vívott harcban való vereség látképe csak.

Büszkeséggel tölt el, hogy életemben először vallottam szerelmet (sikerrel) ;) és lettem fülig szerelmes, visszavonhatatlanul.

Így most itt tömbbé fagyva, könnyekkel a szememben bízom benne, hogy mindenkiben hasonlók peregnek le, átértékelődik az a 3és fél század nap és megtelnek a szívek örömmel és köszönettel, mert akármilyen rossz is volt ez az év, mindig adott egy új esélyt tiszta lappal indulni a gyötrelmek után.
___
Ezt találtam valahol, ez az én lélekbonbonom és pezsgőm neked szilveszter alkalmából.
Kívánok boldog, békés, sikerekben és felejthetetlen emlékekben gazdag, áldott új esztendőt!


"... és mint láthatják a gömb még mindig félúton van felfelé. Talán így akar nekünk jelezni, mielőtt pezsgőt bontunk és az új évet ünnepeljük.Hogy álljunk meg és emlékezzünk a mögöttünk álló évre. Hogy emlékezzünk a sikereinkre és a kudarcainkra, a megszegett és betartott ígéreteinkre. Arra, amikor a legjobb kalandokban volt részünk, és amikor bezárkoztunk, hogy elkerüljük a csalódásokat. Valójában erről szól a szilveszter. Kapunk még egy esélyt. Hogy megbocsássunk. Hogy jobbak legyünk, többet adjunk, többet szeressünk, éljünk. És ne töprengjünk azon, mi lett volna ha, örüljünk annak, ami jönni fog. Amikor éjfélkor leeresztjük a gömböt, fogadjuk meg, hogy jobban odafigyelünk egymásra. Jót adjunk. És nem csak ma éjjel, hanem egész évben (...)

A világon sok olyan dolog van, ami felett nincsen hatalmunk: földrengések, árvizek, valóságshow-k. De a döntés sokszor a mi kezünkben van, legyen szó megbocsátásról, önzetlenségről vagy újrakezdésről. Mert csak egyvalami tudja kiűzni a magányt az életünkből, a szeretet, a szeretet minden formája. Reményt ad, hogy bízzunk az újévben. Számomra erről szól a szilveszter éjjel, a reményről..."

Lövészárok

-Tudod, nem futhatsz el a problémáid elől... Mostmár nem. Eleget menekültél és tudod, hogy miért?! ... Látod, én tudtam..., tudtam, hogy nem találsz választ magadban. Most is ott kotorászol az emlékeid között és minden egyes apró megsárgult jegyzetlapot átnézel, de így sem lelsz megoldást - mondta és nagyon kortyolt a whisky-s poharából, fújt egy füstgömböt a fekete szobába és mélyet sóhajtott.

- Tudom, hogy fáj és azt is, hogy oka van. Minden percben menetelsz előre, mint szorgos katona, várod, hogy valaki egyszer hátba verjen, hogy "Igen, fiam, ezt gyönyörűen csináltad". De ez még nem most lesz... Menetelned kell tovább, előre.
S tudod, ha nem állsz meg pihenni, feltölteni a kulacsod és elmerengeni a pillanatban, akkor ki fogsz fáradni és a csatában kimerült leszel, aztán egyszercsak hulla... és senki nem fogja tudni, hogy ki voltál és hány embert mentettél meg a háborúban eddig.
És tudom, hogy éjszakánként rád tör a kámforos illatú magány, még akkor is, mikor tudod, hogy odahaza vár a kedves.

Mész előre, mint a faltörőkos, eltemeted magad a semmiben és úgy érzed, menten leszakad a vállad a teher alatt, mert már nem bírod, már nem vagy képes menni és cipelni és még többet és mindig sokkal többet vállalni és aztán valahogy mégiscsak újra ott vagy, ahol kezdted.
Ördögi kör ez, fiacskám....
S amikor egyedül maradsz az a sok teher felgyűri az ingujját, a tenyerébe köp és arcon vág... Ugye, te is ezt érzed most? Nagyot csattant, mi?
Látod, nem kell megijedni.
Csak ülj le és pihenj. Élvezd ezt a percet, mintha ez lenne az utolsó.
Írjál egy levelet haza, hogy még mindig perzselő lánggal szereted Őt és soha el nem hagyod, mert nem fogod.
Ezt Ő is tudja...
Megjártad a poklokat és otthon, vele maga lesz a földi paradicsom a létezés is.
Írd meg neki, hogy akkor már nem fog fájni a hátizsák húsba vájó pántja, a szimatszatyor, a gépkarabély szorítása a mellkasodon és semmilyen lelki szemét sem.
Tudnia kell, hogyha vége a háborúnak, te ott leszel neki, hogy megvigasztald az elmulasztott percek miatt, s ő ott lesz neked, hogy befoldozza a háború nyomait a testeden és a lelkeden.
Éreznie kell, hogy szereted.
Tudja is, ne aggódj.
De erre a levélre neked nagyobb szükséged van... Mert reményt ad, hogy holnap is felkelj és kimenj a lövészárokba, mert tartani kell a frontot...

Aztán túlélsz mindent, a háborút, hazamész, hozzá, a kedveshez...
Kapsz egy plecsnit a melled fölé, hogy "szép volt, fiam, gyönyörűen csináltad, csak így tovább".
És amikor átveszed tudni fogod, hogy sosem az számított, hogy hány embert mentettél meg harc közben és hány csatát előztél meg, hanem az fog számítani, amit a halálos ágyadon érzel... mert ha megírtad azt a levelet, akkor elmondhatod, hogy azzal éltél le egy életet, aki a lelked másik fele volt és tudta, hogy szereted és Ő még akkor is, ott is örökre szeretni fog téged.
Ez számít, drága fiam, semmi más...

Úgyhogy menj vissza a sátradba és lefekvés előtt írj egy pár sort. Aztán aludj, mert holnap áttörjük az ellenséges frontot és győznünk kell...

Migrén

Ájultan fekve sikolt lelke minden sötét szeglete.
Ég a villanyfény és kavarog a világ. Enyhe nyolcasokat ír le a plafon és sárga foltokat vetít rá az olvadó napvilág a függönyön keresztül.
Megcsorbult a láng a szembogáron, gondolatai szertefolynak..
Haja kusza és kócos akár elméje tartalma.
Papucsba bújik és kicsoszog a fürdőbe.
Kinyitja a szekrényt, fogkefére fogkrémet kanyarít és lassan, unottan, belefáradtan dörzsölni kezdi a pasztát a fogain.
Köp és öblít és dörzsöl és kezdi elölről.
Légzése egyenletes, egyszer-egyszer kihagy a szíve, annyira lelassult már a dobogás a nagy semmisségben.
Visszacsoszog, lefekszik.
Tompa csend, nem is pislog, csak van és próbál életben maradni.
Már csak megszokásból vár.
Kattog a lámpa, mindjárt kiég az izzó is. Becsukja szemeit.
Lezárt szemhéja vászon, a belső film hosszú álom, nem ébred már fel, többé soha talán.
Legalábbis ezt hiszi.

Valahol a távolban halja, hogy kattan a zárban a kulcs és recsegve nyílik a rács.
Emberek jönnek, kezükben fegyver, és ha a vegyszer egyszer a vénába hatol...
Nincs kiút.
Itt csak a téboly van és a magány.
A keserűség és a szíjak az ágy oldalán.

Dörzsölgeti a szemét, fájnak a csuklói.
Még itt-ott látszódnak a bőr szorításának nyomai.
Arra gondol, hogy egyszer csak elmúlik a pír, a fájdalom...
De tudja, hogy a szívén kiégetett sebeket semmilyen kapocs nem tudja befoldozni.

Rágyújt egy cigarettára és magába szívja a füstöt.
Teste önkéntelen remegése lassan lecsillapodik és szíve is normális ütemben kezd verni... Megnyugszik.
Majd elrejti a csikket és a gyufát.
Visszabújik az ágyába, mert jönnek a gondozók...
Nincs már kiút soha ebből az átkozott elmegyógyintézetből...

Rémálom az Elm utcában

Pár hete kaptam egy e-mailt, amiben az állt, hogyha van kedvem és energiám 2-3 emberrel karöltve mehetek egy ifjúsági konferenciára Bukarestre..

Úgy gondoltam, hogy a magamfajta embernek nem biztos, hogy adódik még egy ekkora lehetőség, ezért egyből le is csaptam rá.

Nagy viták árn végül otthon is sikerült kiharcolnom, hogy mehessek.

Végül tegnap este 21.45 előtt kicsivel kimentünk a vonathoz.

A diszpécser jóslatai szerint a vonat 35 perc késéssel indult vona, de ebből kb, 45 lett, a lényeg az volt, hogy megérkezett és elindulhattam végre.

Az első rossz dolog már megtörtént, hiszen késett a szerelvény, de hát Istenem, a MÁV-ról beszélünk, úgy voltam vele, hogy ennyi belefér.

Következő 30 percben a 426-os számú kocsit kerestem, amire a helyjegyem szólt, ám kiderült, hogy ezt a vagont nem is tették fel a vonatra, így oda ülök, ahova akarok.

Na, hát eddigre már csak 2 darab szabad hely maradt az egész vonaton.

Még az étkezőkocsi is tömve volt emberekkel.

Ígyhát leültem egy kedvesnek látszó nyugdíjas házaspár mellé...

Beszélgettünk, láttam, hogy kicsit furcsák, de úgy voltam vele, hogy elvégre én is faluról jöttem, biztosan én is furcsa vagyok nekik..

Nem is foglalkoztam az egésszel, nézelődtem, beszélgettem másokkal, elgondolkoztam az élet nagy dolgain.

Lőkösházán felszálltak a magyar határőrök végignézték az egész vonatot, hogy mindenkinek érvényes-e az útlevele vagy a személyije...

Ez kb. másfél órát vett igénybe a szokásos fél óra helyett, ugyanis egy lánynak, csak angol okmányai voltak, mert 6 éve kint él, ám magyar állampolgár.

Két napja jött haza Londonból repülővel, a légitársaság dolgozóiinak fel sem tűnt, hogy a papírok 2 hónapja lejártak, de a határőrök egyből kiszúrták és leszállították a csajt.

Hát lett ebből nagy felfordulás, mert csoporttal mentek túrázni a Fogarasi-havasokhoz, és nem vittek annyi pénzt ami kellett volna emiatt, hogy kiesett 2 ember, hisz elúszott a szálláskedvezmény...

Oké, még csak éjfélnél járunk, átállítottam az órámat a román időnek megfelelően.

Hajnali kettőig röpült a idő, bár semmit nem csináltam, csak néztem ki a fejemből....

Aztán egyre jobban kezdtem elálmosodni, de úgy voltam vele, hogy nem nézek sem filmet, még olvasni sem fogok, mert leesik a gép vagy a könyv az ölemből, a fél kocsi felkel rá.

Így nagynehezen befészkeltem magam a székbe, hogy aludjak.

A mellettem ülő 143 kilós néni (ezt tőle tudom, elárulta) is azon volt, hogy szépre aludja magát, de az az egy csöppnyi 90 cm széles ülés kevés volt a fenekének, így elfoglalta az én székemnek a felét is, mert úgy találta kénylemesnek...

Na, jó, hát Istenem, ennyi igazán belefér, elvégre a kis 50(+X) kilómmal nem fogok itt szórakozni vele, mert még agyon nyom álmomban.,,

A néni elaludt kb 10 perc alatt, ezt a kis hortyogás jelezte, amit a szomszéd ülésen produkált.

Még mindig nem volt ezzel semmi bajom.

Aztán kb fél óra múlva, mikor már majdnem alszundítottam, rádült a vállamra és BELEHORKOLT A FÜLEMBE, de olyan igazi férfiasan....

Aztán még jobban nekem dőlt, már úgy voltam vele, hogy bökdösni fogom egész úton, mikor egy kanyarnál lszrevette, hogy hova tette a kis buksikáját és a csöpögő nyálát lötörölve átfordult az ablak felé...

Okés, Eszterke megint megpróbált aludni, de ezúttal a néni úgy bokán rúgta, hogy több mint 10 órával később is tisztán látszik a helye.

Ekkor pofákat vágva átfordultam a folyosó felé, mikor már megszunnyadtam, arra keltem, hogy a nő álmában kiabál a vele szemben ülő férjének, hogy "akkor sem megyek arra a kibaszott esküvőre, nem tudok aludni, egy vőlegény sem ér meg ennyi szarságot...".

Mosollyal az arcomon könyveltem, hogy az eddig történetek után bebizonyosodott, hogy a nő IQ-ja a súlyának a harmada kb. és még lehet, hogy sokat is mondtam...

Aztán nagy nehezen Segesvárnál megszabadultam tőlük és tudtam aludni 2-3 órát.

Persze minden állomáson kicserélődtek a kalauzok, így az összes felkeltett, hogy mutassam a jegyem, de rögtön.

Aztán majdnem egy órás késéssel megérkeztem Bukarestre....

Úgy voltam vele, hogy a szálloda csak 2,5 kilóméterre van, azt még bőrönddel is megteszem 15-20 perc alatt...

Azonban azt nem kalkuláltam bele, hogy el is tévedek és külföldön nem úgy működik a mobilnetem, ahogyan otthon...

De 2 segítőkész román fiatal útbaigazított, így megtaláltam a szállást.

Ideérve lebaszott a portás, hogy miért a saját nevemet mondtam meg neki, ha egyszer a csoportnak lett lefoglalva a szállás...

Kukacoskodott még egy pár percig, aztán ideadta a mágnes kártyám és feljöttem ebbe a csodálatos 43 fokos gőzfürdőbe.

A zuhanyzó nem működik, a lámba vibrál és egy pótágyon fogok aludni, ami a ráfekszekszem arrébb gurul, mert nem lehet rögzíteni a kerekeit... 

És ha ez még nem lenne elég a portás lány elcseszte a szobákat és nem a két macedón lánnyal fogok lakni három napig, hanem egy friss jegyes albán párral....

Mindezek ellenére még nem készültem fel a szakmai dolgokból a konferenciára, ahol beszédet kell tartanom, mint utólag kiderült...

DE lelkes vagyok, és ezt teljesen őszintén mondom!

Apukám szokta erre mondani, hogy teljesen "ketttttttttyós vagy lányom"...

Hát nem baj, de kíváncsian várom a továbbiakat!

I love Bucuresti! <3

Valami új, valami régi

„Hát elszöktem az aszfaltromok elől...”

Valahogy így érzek most.

Bőröndöm a csomagtartón pihen, mellettem a gépem teljesen lemerülve, a telefonom kikapcsolva.

Csak az agyam tekervényei játszanak még furcsa táncot és nem hagyják megpihenni homlokom bús ráncait.

Egyre és egyre az jár a fejemben, hogy egy szakasz ismét lezárult, új fejezet kezdődik abban a bizonyos könyvben.

A ruháim és az új életem is dobozokban, a lakás szinte üres és valahogy az összecsomagolt emlékekkel visszatért a nagymamaszag is.

Milyen különös, ahogy kiszellőzik az új élet illata, visszatér az a dohos és korhadt szag, melyet a nagyszekrények okádnak végig a falak között.

Nem is olyan sok az a holmi, amit az elmúlt éven át halmoztam magam köré, pedig tengernyinek tűnt, mindennek.

S most semmi az egész.

Olyan, mintha lelkem darabkáit is egy helyre tereltem volna, egy kupacba a zoknikkal és a harisnyákkal…

Ahogy leragasztottam az utolsó kartont is, és elszaladtam leadni az indexem, úgy érzem, mintha visszatért volna belém az erő.

Pedig a szombati napszúrás minden sejtem láncra verte és még most is kavarog velem a világ kicsit.

Szóval minden gondom elszállt, a mellkasom kicsit könnyebb lett és a beszívott forró nyári levegő súlytalanná varázsolt.

Megrészegülve ülök a vonaton, hullafáradtan és rázkódom hazafelé egy nagyon kedves idős bácsival.

Nem szól semmit, csak némán lesi, hogy mit körmölök gondosan a kis mintásfüzetbe.

Együtt érző mosoly pihen megfáradt arcán, valami olyasféle, hogy ő is volt fiatal, nem is oly régen, mint gondolnám.

Huncutság csillan meg szemében, mintha a régi, megfakult emlékeket kavarta volna fel benne színes öltözékem.

Talán egy régi szerelem, vagy egy titkos csók csillan meg egy-egy percre szemüvege mögötti kékségben.

Néha érdeklődéssel felé fordulok, de egy szót sem szól, csak kacéran felkúszik a szája és úszik tovább a békességben, melybe lényem sodorta.

Egyforma, mámoros állapotban alszunk el, s álmunkból a kalauz kiabálása sem ver fel bennünket.

S a múlt foszlányaiba kapaszkodva átalusszuk az egész vonat utat…

http://www.youtube.com/watch?v=_04EwsfGzps

Tűz-parázs-hamu

A nap végén két dolgot tehetsz.
Fókuszálhatsz a pozitív dolgokra, és mosollyal az arcodon fekhetsz le a puha, meleg ágyadba.
Reggel frissen és vidáman ébredsz, kisimulsz és jót fogsz sugározni a környezetednek is.
Vagy összpontosíthatsz a rosszra, a negatívra, mindarra, amin változtatnod kell még. Ebben az esetben rossz hangulatban térsz nyugovóra, hiszen felkavarodik benned újra és újra minden bénító.
Homlokodon kiülnek a ráncok, tekinteted kemény lesz és mogorva.

Dönthetsz kedved szerint, mindkettőhöz jogod van, hiszen Te írod a forgatókönyvet, kedved szerint.
De ne felejtsd el, hogy minden döntésednek nyoma marad arcodon.
20 év múlva pedig nem koppinthatsz egyet varázsló módjára, hogy visszacsináld és elölről kezd.
Egyszer játszhatsz ki minden lapot és mindig tudnod kell időzíteni.

Tudnod kell le és felvenni az álarcaidat és tudnod kell bízni, hinni, szeretni és elfogadni.
De tudnod kell megállni, nemet mondani, tartózkodni és hallgatni is.
A kor nagy erény, bölccsé tesz és megfontolttá.
Egyre jobb és jobb játékost farag belőled, hiszen esélyt ad minden egyes nappal egy új játszmára.
Mert mi hát az élet, ha nem játék?!
S az nyer, aki ügyesebben taktikázik és forgatja lapjait.

Ez a baj......, hogy nincs őszinteség, mert kikopott a lelkekből.
Nincs megbánás, csak hazugság és csalfaság.
Bizalmatlanul pedig hogyan összpontosíthatnál arra a sok jóra, ami meg sem történt veled és hogy feküdhetnél le mosollyal az arcodon és hogyan kelhetnél motiváltan reggelente?

Ha tudod a választ az összes kérdésre, bölcs ember vagy és kérlek, oszd meg velem!

Mit tehet akkor az ember, ha otthontalannak érzi magát a nagyvilágban emiatt?
Mit tehet akkor, ha tengernyi szilánkká tört lelke darabjai égetik odabent s húsába marnak?
Mit tehet akkor, ha már végképp elveszett ebben a zúgó, vágtató, csörömpölő létben?

...talán sétálhat egyet a Duna partján és nézheti a sok maflát.
Gondolhat arra, hogy vajon tényleg árvíz kell-e ahhoz, hogy temérdek ember üljön ki a partra és gondolkozzon el életén, így hozva azt helyre?
Azon, hogy vajon e töprengés hány életet ment meg az öngyilkosságtól?
Hány embert tesz elég bátorrá, hogy az életet válassza a halál helyett és vajon hány házasság marad egyben ennek folytán?
S hány csurgatja csak a nyálát a falat nyaldosó zöld hullámokba?

...és lépdelhet tovább és mosolyoghat egy-két megsárgult emlékfoszlányon és dühönghet a sérelmek miatt.
Puffoghat magában és szidhatja a népet...

De mi a helyes, vagy a nem-helytelen? A legjobb kártya?
Mit húzhatsz elő az ingujjból, ha már minden ászod az asztalon?
Mit kellene tenni?
Hogy tudnád visszahozni az életkedved a semmiből?
Te mivel motiválnád magad ebben a demotiváló, szívtelen, lélek-fosztott környezetben?
Mit tennél meg annak érdekében, hogy a könnyeid bánatod helyett örömödben patakozzanak?
Mondd....

Én figyelek és hallgatok és várom válaszod, mert érdekel. Tényleg.

De a csend nem felel sosem és körbe zár a magány és megfojtanak az érzések.
És érezd, hogy nem tudod a választ és
csak fekszel az ágyadban, kavarog a fejed, elsuhan melletted az idő s közben gyúnyosan rád kacsint.
Zakatolnak az érzések és kiszárad a szád és csak fekszel és nézel és lélegzel.

Többet úgysem tudsz csinálni.
Kiégtél, te gyáva lény.....

Kilégzés

Csak ült jól megszokott, kényelmesnek nem mondható, féllábú foteljában és sírt.
Patakzottak a könnyei és levegőért kapkodott.
Szívta magába a friss, hideg oxigént, mely valamilyen furcsa módon nem jutott le tüdejéig.

Kiment a teraszra, abban bízva, hogy úgy könnyebb lesz, de semmi változás nem történt.
A forró, sós könnye marta az arcát, közben érezte, hogy megtisztul, hogy felszabadulnak a régen leláncolt tagjai és könnyebb lesz minden része, ám tüdeje továbbra is sikoltozott az életet adó áramlatért.

Odakint a hideg szél "lépéseit" figyelte. Nézte, hogy szaggatja le az órási nyárfák ágait, melyek pattogva, fájdalmasan zuhantak mindegyre a kemény aszfaltra.
Egy-egy autóriasztó felmordult, de hamar elhallgatott.

A hideg levegő lassan tüdejébe jutott, kitisztítva eltömődött és kiszáradt légzsákjait.
Könnye ugyanúgy ömlött és agya is kattogott minduntalan.
Torkát nehéz tűk szurkálták s gombóc nehezedett belé.
Fájt minden nyelés, minden orrfújás, minden könnytörlés.

Azon gondolkodott, hogy miért lehet így, miért kellett ennek történnie, mert oka biztosan van...
Elvégre annyi jót ad ennek a koszos világnak és vajmi keveset kap vissza.
Tudta, hogy ennek másként kellene lennie.
Csak ült és merengett ezen a zord hétfői estén és várta a csodát, ahogyan eddig is.
De semmi nem jött s mivel már csonttá fagyott minden testrésze, lelke bal sarkába temette súlyos érzelmeit és sérelmeit és bement a langymeleg szobába.
Tudta, hogy ez már nem az otthona, mert kilökték onnan.
Ez csak EGY lakás volt számára bútorhalmazokkal, semmi több.
Eddig minden emlék ott lapult valahol az ágy alatt, a foltos plafonon, a virágcserépben s most minden idegen és minden zord és félelmetes.

Egyedül érezte magát és nem tudta, mi tévő legyen.
Viszont tudta, hogy mennie kell, mert itt véget ért egy szakasz élete könyvében.
Azt is tudta, hogy megérdemli a boldogságot, amit ebben a rémromban nem szerezhet meg.
Minden sejtjében gyűlölet csordogált és fájdalom s lelke olyan üresen kongott, mint a bádogemberé.
Szívét is elhagyta valahol, egy utcával arrébb, de nem is hiányolta többé.

...Aztán telt, múlt az idő.
Órákkal később más helyszínen is hasonló rossz kavargott ereiben.
Kérdezgették tőle, hogy mi baja, miért nem alszik, miért nem kap levegőt és miért nem mosolyog, miért nem tartja a többiekben a lelket, ahogy eddig.
S biztatták, hogy szükség van rá és nem akarják elengedni, mert akkor bennük is megszűnne létezni az elemi tisztaság, amit eddig Ő tartott fényesen.

Aztán a sok, sok kíváncsiskodó elment s kérésének eleget téve magára hagyta.
Ám egy zöld szempár egyetlen kérdéséből átsugárzó őszinte érdeklődés megtörte a hallgatást és csonttá dermedt lelkét és elmondott mindent.
Talán többet is, mint kellett volna.
S lelkében elkezdett nyílni a boldogság kék virága.
Érezte, hogy nem kell többet magába roskadnia, mert itt még vannak olyan emberek, akikre valóban, önzetlenül számíthat.
S mérhetetlen hála töltötte meg ereit megölve a gyűlölet legsötétebb elemeit is...

Valami semmi

Zizeg, egyre hangosabban és élénkebben, akár csak szíve dobogása.
Felül, kinyomja az ébresztőt.
Nagyon nyújtózik, de még nem teszi le puha talpait a földre...álmaitól búcsúzik éppen, lassan, hálásan, békésen.
Kezén lévő karszalagra pillatva elmosolyodik és elhesegeti a pénteki koncert emlékeit, mert vissza kell térni a valóságba...
Kicammog a fürdőbe és megmossa arcát, leradírozva a tegnapokat.
Felöltözik és a konyha felé veszi útját.
Kávét főz és elmosogatja az esti romokat, majd csinál egy gyorsszendvicset és pillanatok alatt befalja.
Gyakorlott mozdulatokkal végzi teendőit.

Majd felszáll a villamosra esernyőstől, nagykabátostól a petyhüdt embertömeg közé.
Utazik gyorsan, majd dolgozik gyorsan és újra rohan, hajtja a perceket... mintha így több ideje maradna éjfélig a "fontos" dolgokra.
Beszuszakol egy másodpercbe annyi izét, hogy felfogni is képtelenség.

Aztán a kevés alvástól nehéz szempilláival újra a metrón zötykölődik a nyugdíjas nénik tompa társaságában.
A hosszú kábelköteg végéből hangosan duruzsoló zene töri meg a folytonos fejbillegetését, mely biztos jele annak, hogy mindjárt elalszik.
Régi emlékek millió tódulnak elő ennek hatására nagy mosolyt rajzolva arcára.

Törött esernyőjét szorongatva kérdőn néznek rá az emberek, hogy mi történhetett szegény paraplival...
De a mesélés elmarad s mindenki tovább szalad dolgára a nagyvilágba.
Ám a vigyor fennragadt a szája szélén, csillagokat szórt a szemébe is és úgy látszik, megfertőzi a szembejövőket is e vírussal.

A zene ritmusos dallama minden összefonódott izomkötegét kibogozza, feloldja a feszültséget s talán az álmosságát is kicsit.

Könnyű, gyors, puha léptekkel halad az egyetem felé, kezében az ernyővel, fejében kották és szövegek tucatjaival.
Egyre furábnál furább alakok jönnek szembe vele.
S egyre kíváncsibb lesz arra, hogy hogy keveredtek azok oda és miért néznek ki marslakónak mindahányan.
Piros melír van a zöld hajukon, félig kihúzott szemeik sörhassal párosulnak; a lyukas tornacipő mindenkinél közös pont, ha más nem is maradéktalanul.

...tükröt tartanak ezek ennek a megbolondult világnak minden szívfájdalom és sajnálat nélkül...
Hiába ijesztik el az embereket, egyszer azok is rájönnek, hogy mindannyian egymás rezgéseit visszapumpálva a világba csak fémlemezkék vagyunk.
Tükrök.
Az határozza meg ferdeségünk, hogy napjainkat kikkel töljük. Hisz' mindenki impulzusát fel kell fognunk, s ezek hol kisebb, hol nagyobb torzulást okoznak rajtunk.
Minden nap új esély arra, hogy csorbaságainakon korrgiáljunk... ám nem mindenki él e fantasztikus, istenadta lehetőségével és hagyják magukat eltörni és csendben szilánkjaikra hullani...

Lélekmorzsák

A már jól megszokott semmisség ölelte magához..
Nagyon fáradtnak érezte magát, még szemei is ólomnehezékként pihentek kicsipkézett arcán.
Kiszáradt lelke, megfakult bőre, mind-mind ara emlékeztették, hogy valami nagy nincsen rendjén...
Szemei csillogtak még kialvatlansága ellenére, egyetlen, szolidan pislákoló fáklyát jelentve ebben a magányos "mocsárban".

A szeretetcseppecskék is egyre ritkábban kongatták meg szíve rozsdás bádogját.
Talán elzárták ott fönt a csapot, s így már nem szivárog tovább, s nem táplálja léte magjait...

Bőrét kifordította s magára terítve vacogó fogakkal kuporgott a "semmisség" ölelésében, de hiába várta, hogy felmelegedjék jégcsap teste.
Önmagába fordult ezért, ám nem a megszokott "keresemazutam", hanem a "nemtalálomönmagam" módon...

Éreztem, hogy az elmúlt hónapokban részecskékre hullott, s hosszú-hosszú útja során el-el hagyott magából, a lelkéből darabkákat, hogy morzsaként a biztonságos ösvényt jelezzék hazafelé.
Vándorlása során legnagyobb ajándékként letördelt szívéből is kisebb-nagyobb darabkákat, így fejezve ki mérhetetlen szeretetét társai felé. S így abból sem marat már más, csak a vérét forgató apró vörös pumpácska.

Ahogy ringatózott a "semmisség" karjaiban gondtalanul, különös szúrást érzett teste minden porcikájában.
Az apró tűszúrások nem szűntek döfködni, egyre erősebben és fájóbban mélyedtek húsába...

Szabadulni akart, elfutni, megszabadulni a kíntól, a "láncoktól", bénult kábaságától...
Tudta, hogy e mutatványa csak hosszú és gyötrelmes harcok árán sikerülhet csak.
S hitte, hogy minden elszántságára szükség lesz lelke szellemeinek leküzdéséhez.

Bízva győzelmében forró acélt ragadott és kalapácsot és szítani kezdte a parazsat kardja megmunkálásához....