Magadra öltesz egy ruhát, ami te vagy, ami visszaadja a külvilágnak az egyéniséged, aztán felveszel egy szemüveget, amin keresztül ezt a bolondos világot szemléled.
Minden tökéletes, melegséggel tölt el és jól érzed magad a kényelmes ruhádban és a csinos szemüvegedben, aztán jön valaki, bárki és leveri a szemüveged, összetörik és pont ez kell ahhoz, hogy tisztán kezd látni mindazt, ami eddig körülötted volt, a valóságot olyan csupaszon, amilyen.
Nagyon tud zavarni az emberek kicsinyessége, főleg mostanában. Kevésbé vagyok toleráns egyes emberekkel, mert egyszerűen megbénítanak és levegőt sem tudok venni a jelenlétükben, bár muszáj. Aztán elolvasok pár könyvet és beszélgetek a barátaimmal, következő nap már nem gyomorgörccsel kell szembenéznem velük. Ők az igazi kihívás számomra és a legjobb tanítóim. Közhely. De igaz...
Tőlük tanultam meg az életben szinte mindent, ami ahhoz segít, hogy ne csak túléljek -napról napra-, hanem itt és MOST éljek.
Van egy történet, pont ide passzol, bár már nem tudom, hogy hol olvastam vagy kitől hallottam:
Mindannyian vándorok vagyunk, a fény harcosai, akiknek az útjuk során rengeteg-mindent kell megtanulniuk a túlélésért. Meg kell tanulniuk vadászni, vagy épp tüzet rakni, hogy ne fagyjanak halálra éjszakánként.
És az, ahogy a vándor elsajátítja a tűzrakás művészetét, hatással lesz későbbi életére.
De ez sem két pillanat, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Először vársz egy villámra és "félreteszel" magadnak a tüzéből, vigyázol rá, ápolgatod. Később megtanulsz követ pattintani és tüzet gyújtani gyorsabban és hatékonyabban. Tanulsz, folyamatosan csiszolgatod a technikáidat, trükköket sajátítasz el.
Ahogy fejlődsz egyre nagyobb és nagyobb lánggal fog égni a tüzed és éjszakánként meghívsz köré más vándorokat is, akik az utadba kerülnek. Beszélgettek a múltról, a jövőről, a jelenről, magáról az életről, megosztotok egymással tapasztalatokat, aztán alszotok egyet és reggel újult erővel, kipihenten búcsút intetek egymásnak. Mindenki megy a saját ösvényén.DE néha előfordul olyan, amikor kisajátítják a te szorgalmas munkád gyümölcsét és ellopják a tüzed. Úgy érzed, az eddig munkád hasztalan volt és mindent kezdhetsz elölről...
Ám azt nem tudják, hogy minden lángot csak a gazdája tarthat életben, aki ápolta és küzdött érte, ezért az, amit tőled elloptak, hamarosan kialszik.
A lényeg, hogy bármit elvehetnek tőled egy sokkal mélyebb és hasznosabb nyom marad mögötte, az út, ahogy oda eljutottál, és ha egyszer sikerült, sikerülni fog másodszor vagy századszor! Ha hiszel benne, mert képes vagy rá és képes vagyok rá!
Úgyhogy már nem hordom a lelki szemüvegem, mert eltört és előtte is karcos volt. Nem akarok mást látni, mint ami a valóság és ha annak néha, vagy kicsit gyakrabban fájnia kell, hát fájjon, állok elébe csupaszon.
És már nem érdekelnek azok az emberek sem, egyszerűen csak úgy fogom fel, mintha egy porszem került volna a ruhámra, lesöpröm és megyek tovább.
Van egy rostám, ebben méretnek meg az igazi barátok és remélhetőleg én is hasonlóképp másokéin, bár én nem akarok mindenkién...
Lehet, hogy így én alacsonyodom hozzájuk, de nem érdekel...
Tudom, kik azok, akikre mindig számíthattam és mindig számíthatok és ez természetesen kölcsönös! Hálás vagyok értük a sorsnak!
Megtanultam, hogy minél nagyobb tervei vannak az embernek, annál nagyobb problémák elé fogja őt állítani az élet, hogy megtanuljon küzdeni, kitartani és győzni.
Lehet, hogy ez itt így túl optimista volt, de ez vagyok én... Néha kicsit naiv, ábrándos, álmodozó... Megjártam már párszor emiatt és valószínűleg a jövőben is előfordul párszor... De lesz segítségem újból és újból felállni, úgyhogy nem érdekel!
