Mostanában egyre többször kapom meg, hogy túlságosan kevés időt töltök a családommal, mindig úton vagyok, dolgozok vagy egyáltalán csak azt, hogy nem fordítok kellő figyelmet valakire. És valószínűleg nem véletlenül vádolnak, hiszen mindennek oka van...
Mindig is nagy társasági életet éltem, ha csak körülnéztem, mindig, mindenhol volt valaki. Mindig nagy volt a nyüzsgés az életemben, alig győztem kapkodni a fejem (főleg az utóbbi időkben), felgyorsultak a dolgok, amelyek részben a saját útjukat kezdték járni... Volt pezsgés, ricsaj, nagy örömködések, barátok...
Apropó "barátok". Igen, ez volt az egyik legnagyobb tanulóbér az elmúlt két-három évemben.
Rájöttem, hogy hiába van körülöttem ezer és egy ember, aki csak a szavamra vár, hogy mit csináljon; vagy a tanácsomat lesi, hogy hogyan hozhatná rendbe az életét; nagyon kevés olyan akad, akivel én magam is megosztanám a hétköznapi életem legapróbb nyűgjét-baját vagy örömmel hallgatnám az útmutatásuk.
Ám az idő tényleg mindent megold, még akkor is, ha néhanap csak okoskodásnak hangzik. Ez alatt a pár év alatt lemorzsolódtak ezek az 'álbarátok' és a helyükre valósak kerültek.
Ezáltal megtanultam, hogy milyen is egy tartalmas és mély barátság, hogy hogyan vigyázzak rá és hogy nem mindig én vagyok a legfontosabb ezen a világon. Részben ezeknek az embereknek is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki, és nem szeretnék senki mással cserélni még egy napra sem. Át kellett élnem azokat a csalódásokat, bukásokat, ragyogásokat, sikereket, amiket, hogy (tanulva a hibákból és tündöklésekből) büszkén, felemelt fejjel tudjak végig menni az utcán.
Rájöttem, hogy nem kell folyton ontanom okosan, bátran a szót és nem kell mások életébe avatkoznom, még akkor sem feltétlenül, ha segítséget kérnek. Tudnom kell különbséget tenni e kettő között... (Bár egy dolog eljutni a felismerésig és egy másik a megvalósításig, de erősen rajta vagyok a témán.)
Hiába megy olyan könnyen mások gondjainak megoldása, elérkezett az ideje annak, hogy a saját sorsom is rendeződjön.
Ezért járok ennyit közösségbe, emberek közé, hogy megtaláljam a kapcsolót a sötétben és ne kelljen minden egyes lépésem után a falnak csapódnom és megtántorodnom. Úgy érzem, hogy akik manapság körülvesznek, adnak elég erőt és önbizalmat ahhoz, hogy ne adjam fel és folytassam, mert a kitartás és az önzetlen lelkesedés elnyeri, elnyerheti jutalmát. Még az is lehet, hogy csak a szemem kell kinyitnom, mert a sötétség csak a képzeletem szüleménye... Nem tudom, de ami késik, az még hátravan... Hinnem kell benne, hogy sikerülhet meglelnem a megoldást!
Egyenlőre csak az biztos, hogy szükségem van rájuk, rátok, hogy képes legyek túlélni a csalódásokat, az összeomlásokat, hogy olykor-olykor fogjátok a kezem, amíg fel nem tápászkodok a sárból, le nem porolom magam és újra el nem indulok.
Ezért szépen megkérlek, ne vádolj, nem tudhatod, miken kell keresztülmenjek ahhoz, hogy kifelé ezt a mindig vidám, életerős, büszke nőt mutathassam, aki egyébként tényleg én vagyok...
Az, hogy képes vagyok erre, mind-mind a barátaim érdeme, köszönöm, hogy vagytok nekem!!! :)
Szívünkben minden egyes emlék élénken ragyog, minden, ami Te voltál, ami egészen Te voltál: egy szerető férj, egy gondoskodó nagybácsi, de legfőképpen egy igaz ember.
