Mindig is nagy társasági életet éltem, ha csak körülnéztem, mindig, mindenhol volt valaki. Mindig nagy volt a nyüzsgés az életemben, alig győztem kapkodni a fejem (főleg az utóbbi időkben), felgyorsultak a dolgok, amelyek részben a saját útjukat kezdték járni... Volt pezsgés, ricsaj, nagy örömködések, barátok...
Apropó "barátok". Igen, ez volt az egyik legnagyobb tanulóbér az elmúlt két-három évemben.
Rájöttem, hogy hiába van körülöttem ezer és egy ember, aki csak a szavamra vár, hogy mit csináljon; vagy a tanácsomat lesi, hogy hogyan hozhatná rendbe az életét; nagyon kevés olyan akad, akivel én magam is megosztanám a hétköznapi életem legapróbb nyűgjét-baját vagy örömmel hallgatnám az útmutatásuk.
Ám az idő tényleg mindent megold, még akkor is, ha néhanap csak okoskodásnak hangzik. Ez alatt a pár év alatt lemorzsolódtak ezek az 'álbarátok' és a helyükre valósak kerültek.
Ezáltal megtanultam, hogy milyen is egy tartalmas és mély barátság, hogy hogyan vigyázzak rá és hogy nem mindig én vagyok a legfontosabb ezen a világon. Részben ezeknek az embereknek is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki, és nem szeretnék senki mással cserélni még egy napra sem. Át kellett élnem azokat a csalódásokat, bukásokat, ragyogásokat, sikereket, amiket, hogy (tanulva a hibákból és tündöklésekből) büszkén, felemelt fejjel tudjak végig menni az utcán.
Rájöttem, hogy nem kell folyton ontanom okosan, bátran a szót és nem kell mások életébe avatkoznom, még akkor sem feltétlenül, ha segítséget kérnek. Tudnom kell különbséget tenni e kettő között... (Bár egy dolog eljutni a felismerésig és egy másik a megvalósításig, de erősen rajta vagyok a témán.)
Hiába megy olyan könnyen mások gondjainak megoldása, elérkezett az ideje annak, hogy a saját sorsom is rendeződjön.
Ezért járok ennyit közösségbe, emberek közé, hogy megtaláljam a kapcsolót a sötétben és ne kelljen minden egyes lépésem után a falnak csapódnom és megtántorodnom. Úgy érzem, hogy akik manapság körülvesznek, adnak elég erőt és önbizalmat ahhoz, hogy ne adjam fel és folytassam, mert a kitartás és az önzetlen lelkesedés elnyeri, elnyerheti jutalmát. Még az is lehet, hogy csak a szemem kell kinyitnom, mert a sötétség csak a képzeletem szüleménye... Nem tudom, de ami késik, az még hátravan... Hinnem kell benne, hogy sikerülhet meglelnem a megoldást!
Egyenlőre csak az biztos, hogy szükségem van rájuk, rátok, hogy képes legyek túlélni a csalódásokat, az összeomlásokat, hogy olykor-olykor fogjátok a kezem, amíg fel nem tápászkodok a sárból, le nem porolom magam és újra el nem indulok.
Az, hogy képes vagyok erre, mind-mind a barátaim érdeme, köszönöm, hogy vagytok nekem!!! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése