Tőlem...neked...

Drága Katám!

Hát, eljött ez a nap is... Ma van a szülinapod!!!
Tudom, ma az eső ellenére is ragyogóbban kelt fel a nap és a felhőkön át is rád mosolyog! Szebben szól annak a néhány madárnak a dala, akik itt maradtak velünk a tél ellenére is és jobban esik minden falat, amit megeszel és színesebb lesz a világ minden kedves szóval és öleléssel, mert ez, a mai, a Te napod, csakis a tiéd!
Élvezd hát ki minden egyes percét, fogadd el az apró mosolyokat a világtól!
Lassan, lassan Te is felnősz és érett leszel... bár az a veszély nem fenyeget, hogy a folyamat túl gyorsan a végéhez ér... :)) Tudod, hogy csak viccelek... ;)
Minden egyes nappal bölcsebb, okosabb, tapasztaltabb leszel, no és persze szebb is, hiszen ez egy nőnél majdnemhogy természetes!
Annyira furcsa, hogy néhány éve még azon morfondíroztunk, hogy mi legyen a neved és most pedig tanácsokat osztogatunk, hogy milyen ruhát vegyél fel, vagy hogy melyik pasival hogyan viselkedj...
Még most voltam sárga az irigységtől és a féltékenységtől azokért a percekért, amiket a szüleink veled töltöttek, minden egyes mosoly miatt, amit neked címeztek, minden egyes percért, amikor veled játszottak... De már akkor is tudtam (most meg pláne), hogy ez neked is épp ugyanúgy jár, mint nekem annak idején.
Még most marakodtunk egy-egy játékon, a távirányítón, a legjobb helyért a kocsiban, a legtöbb figyelemért... És ez lassan, lassan véget ér, mert megtanultunk beszélni egymással, mármint értően beszélgetni.... Odafigyelni egymásra... Szeretni egymást...
Még akkor is, ha néha veszekszünk és végigkiabáljuk az utat itthonról a buszmegállóig, aztán meg a busztól az iskoláig, még akkor is ha csúnyán beszélünk egymással, vagy akkor is, ha egymáson vezetjük le a dühünket, szeretjük egymást és ez így lesz, amíg a világ a világ!
Nem tudom, hogy az a sok szépen becsomagolt ajándék, mennyire adja vissza, mutatja azt, hogy mennyire szeretünk...semennyire... hisz a világ összes pénzén nem tudnánk annyi meglepetést venni neked, ami jobban kifejezné azt, hogy szeretünk, te pedig nem valószínű, hogy mindet értékelnéd, sőt....
Ha egy dolog lehetne, amit az évek során megtanultam és egy dobozba zárhatnám, hogy odaadjam neked nagy lila masnival átkötve, akkor az valószínű az lenne, hogy maradj meg gyereknek, amíg csak tudsz!
Ha megőrzöd azt az ártatlanságot, ami veled együtt született, senki nem lesz képes arra, hogy tönkre tegyen, vagy hogy beszennyezzen. Megtanulsz tanulni, tanulni az életből, a mindennapokból, megtanulsz meghalni minden egyes eltelt perccel, hogy aztán újjá születhess a következővel és megtanulod élvezni, meglátni az élet adta apró ajándékokat, amik a legfontosabbak ezen a világon! Tiszta maradsz, nyitott és mindig ott lobog majd benned a láng, a szeretet lángja.
Bölcs leszel és olyan nyomot hagysz majd a világban, ami teljesen egyedüli és megismételhetetlen, ami egészen te voltál.
De ami most a legfontosabb, hogy élj a mának, élj a pillanatnak és élvezd az életet! Lehet, hogy most még sok mindent nem értesz ebből, amit leírtam, de néhány év múlva remélem, hogy sokat fog majd jelenteni...
Szeresd az embereket és szerezz magadnak igaz barátokat, akikkel elkövethetsz olyan hülyeségeket, amikről nagymamakorodban a hintaszékben ülve, kötögetés közben mesélsz majd százszor és ezerszer...

Végezetül, nagyon, nagyon, nagyon sok boldog születésnapot kívánok neked! Kívánom, hogy a mai legyen életed egyik legszebb és legemlékezetesebb és legvidámabb napja! 

Szeretettel:
                  E.

Elengedés

Azt hallottam valakitől, írjam le a gondolataimat, de nem a megszokott módon, szépen, kereken, hanem csak úgy, ahogy jönnek sorban, egymás után, össze-vissza, kuszán. Hagyjam, hogy az indulatok vezessenek...
Hát ebben a percben ez nem lesz nehéz, hiszen forrnak bennem a negatív dolgok és érzem, hogy nincsenek jó helyen, valahogy olyan távoliak tőlem. Lehet, hogy túlságosan megszoktam, hogy béke van és ha nem is mindig, de általában harmónia... És most, egy ilyen piti dolog is a háztetőre kerget...

/ Sietés, lazítás, kapkodás, szétszórtság, kimerültség, elcsigázottság, elkeseredettség, jókedv, humor, hangulat, komfortérzet, boldogság, 'most jó', felkelés, elalvás, szenvedés, nemakarás, zsongás, zsivaj, szorongás, félelem, düh, harag, csalódottság, nemeztvártam, beszélgetés, vacsora, busz, zaj, megértés, de el nem fogadás, kifigurázás, kitaszítás, hibák, problémák, zaklatottság, beteltapohár, elég volt, zaj, kiábrándulás, fényképezőgép, villogás, öröm, zuhanás, mélység, kitörés, kellemetlenség, megalázás és megalázottság, betegség, orvos, jobbulás, függőség, függetlenség, a szabadság, vágy, akarat, szenvedély, mámor, 'most jó', hullámvasút, mélység, kábulat, bizonytalanság.... /

És tényleg jó?! Most jó?! Nem tudom...talán most nem... Pedig! Hálás lehetnék, sőt az is vagyok mindenért ezen a világon... MINDENÉRT, MINDENKIÉRT! Mert jó, mert általában boldog vagyok, DE....
Egyszerűen nem tudok felülemelkedni ezen a helyzeten, bármennyiire is próbálok optimista lenni és pozitívan szemlélni az eseményeket, képtelen vagyok... Nem tudom felfogni, hogy miért... Csak...
Azt tudom, hogy most nagyon nem jó és mozdulni kéne egyről a kettőre, de nem megy... Lehet, hogy nem akarom igazán... Lehet, hogy most kicsit jól esik sajnáltatni magam. Lehet, hogy ki kell hogy adjam az indulatokat és ez nem megy másként, csak így... Vagy az is lehet, hogy nem vagyok nagyobb, mint ez a szösszenet, ami a padlóra gyűrt... Nem tudom...
De egyben biztos vagyok, hogy tanulnom kell ebből is, hogy küzdjek és ne adjam fel és, hogy arra törekedjek, hogy mindenkiben csak a jót lássam meg, azt a pluszt, amiért ő Ő, egy egyéniség...
Mint reggel... Nyolc órakor egy külsőre nagyon szimpatikus férfi egy nagy, piros könyvvel a hóna alatt szélvész módjára besiet. Lecsapkodja a cuccát, elmormog egy-két olcsó poént a barátaim kárára, hogy attól kicsit jobban érezze magát, hiszen megteheti, mert ő Ő, nem kevesebb.
Elkezd beszélni villámgyorsan valamiről, egy általa fontosak tartott különlegességről. Pár perc múlva viszont már a személyes kalandjaival és utazásaival színezi a monoton dörmögését... Senki nem figyel... Dögunalom... Egyszerűen nem érdekel, de nem zavarom... Csak csinálja. Ha ennyire hisz benne, nyugodtan mondja, hátha valakit megfog ez a lelkesedés.
Hirtelen témaváltás: 'Fiam, ne legyél előítéletes!'. Naná, a bagoly és a veréb... Mondja ezt, aki képes vesztéig kitartani olyan nézetek mellett, ami igazán nem is helyes, nem is valós, csak káprázatosan hangzik, jó áltatni vele magunkat... Mert csak úgy egyszer neki is mondta valaki, még ezelőtt 40 évvel, de olyan szenvedéllyel, hogy az őt is magával ragadta. S most négy évtized távlatából meséli, hogy ne legyél előítéletes, fogadj el mindenkit úgy, ahogy van, legyél nyitott feléjük, hallgasd meg őket... Ahham, persze, és ha arra kérem kellő tisztelettel és bizalommal, hogy hallgassa végig az én személyes véleményem az adott dologgal kapcsoltban, falat húz maga elé, beburkolózik a szellemképekből épített világának meleg ölelésébe és megpróbál a porba tiporni és addig magyarázni a saját igazát, amíg rá nem cáfol az enyémre, vagy a tiedre, vagy bárkiére...lényegtelen. Magánemberként viszont nagyon szimpatikus... De valahogy mindez belerondít az összképbe...
Nem baj, elfogadom őt ilyennek és így tisztelem, ahogy van... Nem baj, ha néha fájdalmat okoz savas megjegyzéseivel.. Ő ilyen, ettől Ő, ettől egyéniség, ettől valaki...
Kukacoskodhatok, de bennem is legalább annyi hiba van, amennyit a másikban meglátok, sőt...
De nem is ez számít igazán.... (És nem is ezért a sztoriért fogtam hozzá ma írni, de valahogy ez jobban itt maradt velem...)

Szóval el kell hogy engedjem,  ami nem azt szolgálja, hogy segítsen a fejlődésben, mindazt, ami nem épít, hanem lehúz, ami boldogtalanná, nyugtalanná, keserűvé és zaklatottá tesz. Mindent, ami ártó.
És meg kell hogy bocsátsak azoknak, akik ezt teszik velem és lezúznak,  és meg kell, hogy bocsássak saját magamnak, amiért arrogáns, cinikus és önző vagyok velük szemben és néha nem értem őket... Nekik is ugyanúgy fáj... Ők is emberek...

Olyan ez az élet, mint valami hatalmas mesekönyv, amiben milliónyi apró fejezet van és ahol azok a milliónyi apró fejezetek egy egész éltre kihatással lévő tanulsággal bírhatnak...
Hát igen! Egyet tehetünk: nyitottnak kell lennünk a tanulás és az újítás, az elengedés és megbocsátás felé, hogy ezáltal jobb emberekké válhassunk, hogy többek lehessünk és hogy általunk talán kicsit jobb legyen a világ.... Nem egyszerű, de úgy gondolom, mindenképpen megéri megpróbálni... és a legjobb az egészben, hogy majd ott, a végén csak győztesek lesznek...

Az első...

/Töredék/

Hatalmas íróasztala fölé görnyedve betemette magát a papírrengeteggel s belefeledkezett a jelenbe, a jövőbe, de legfőképpen a pillanatba. Végezni akart minél hamarabb, de nem akarta, hogy mindez a minőség rovására menjen, hiszen maximalista volt mindig is, mióta világ a világ. Az egyik legfontosabb szabály saját maga számára az volt, hogy ha valamit csinálok, a legjobb tudásom szerint csináljam. Ez most sem volt másként.
Mégis egy másodpercre fölpillantott valamiért fáradt szemeivel és furcsa módon magával ragadta az éjszaka csöndes sugárzása a sötét ablakon át.
Nagyon fülelt, mert valami különös neszre lett figyelmes az imént...a csendre.
Lassan megmozdultak a lábai, fölemelkedett széke puha öleléséből és elindult az ajtó felé.
Kissé bizonytalanul lenyomta a nagy kilincset és érezte, ahogy karon fogja az éj és kivezeti a fekete rengetegbe.
Sehol nem égett egy utcai lámpa sem, sötét volt, korom sötét. De a legfélelmetesebb és legmegnyugtatóbb mégis a hangtalan esti békesség volt.
Nem tudta, mi történt, csak állt és nézett. Kicsit félt is. De várt valamit, valami megmagyarázhatatlant.
Körülpillantott, de még mindig nem látott semmit. Az egyetlen biztos támpont csak az égi bálban táncoló apró fények voltak. Így tekintetét arra irányította és nem érdekelte többé az asztalán sorakozó iratrengeteg, vagy az idő múlása...
Nem volt más csak ő és a pillanat.
Nézte az eget, a csöndességet, a tapintható békességet.
De mégsem volt minden a megszokott, a régi, hiszen az apró csillagok potyogni kezdtek az égből és földet érésük pillanatában eggyé olvadtak a sötétséggel. Olyanok voltak, akárcsak a gyerekek, egyre szaporábban kergették egymást, amíg mindannyian semmivé lettek.
Hullott a hó... Idén először. Ám a természet nem állt még készen arra, hogy lágy leplével betakarja az apró kristályok végtelen leple. Egyenlőre megelégedett azzal, hogy a reggeli friss téli szél kicsipkézi ráncait...

Éji séta

Elege lett a bezártságból és a szoba fülledt melegéből, gyorsan felöltözött és útra kelt a nagyvilágba. Cél nélkül sétált a fekete utak végtelenjén hosszú, hosszú ideig. Nem volt miért sietnie, ráért. Egyébként is egyedül volt, de valamiért úgy érezte, mégsem.
Társául szegődtek a pompás arany palástjukba öltözött, szerelmesen egymásba karoló néma lombosok, az örök lázadók, a fenyők, akik nagy-estélyiben és frakkban köszöntötték alakját és a meztelen, kopasz koldusok, akik azt sejtették, hogy mégis mindannyiuknál gazdagabbak.
Ő sem volt más, csupán puha léptek ritmusára ringatózó arctalan, sötét sziluett...
Még az esti  szellő is kacéran kapott kócos tincsei után, de gyorsan tova szaladt mielőtt megláthatta volna vagy belekarolhatott volna, hogy elfusson vele... Csak meleg lehelete rajzolt apró felhőket a hűvösben, mint ahogy az parányi házak kéményéből emelkedő füstkarikák abba hatalmas végtelenbe.
Mást nem is látott, minden csöndes és békés volt olyan megfoghatatlanul nyugodt...varázslatos.
Céltalan menetén a sárga lámpák katonás rendben sorakozva mutatták útját, le-le tekintgetve apró lépteire ezen a zord őszi éjen.
Dideregő kíváncsisággal figyelte a tavasz szerelmeseiként egymásba kapaszkodó lilaakácot és a kopott kerítésléceket, akik románcába akaratlanul is belecsúfít a tél keze. És a gyöngéden egymásba csókolózó útkereszteződések, amelyek lassan hazarepítik.
Bebugyolálta hát fázó lelkét ebbe a mesés, varázsos pillanatba örök mementóként.
Mégegyszer megcsodálta, ahogy az elmúlás ajtaja előtt álló fák teljes tökéletességbe borulnak, hogy aztán néhány hónap múlva újraszülethessenek a cirógató napfény lágy érintésében.
Ezen emlékek ölelésében lépett be a melegbe, ahol mindez a kép darabjaira hullott s szilánkjain immár csak a holdfény tündököl...

A szivárványon túl

Sietés. Utazás. Barátok. Öröm. Ismerkedés. Szabadság. Kirándulás. Békesség. Természet. Pokrócok. Hanyattfekvés. Felhőnézés. Csend. Vízesés. Napsütés. Szivárvány. Örömkönnyes tekintet. Megismételhetetlen pillanat. Maga az élet. Ajándék. Szeretet. Békesség. Varázs. Mámor. Egy örök emlék.

Elveszett Paradicsom

"Amikor még csak egy lány volt, reménykedve nézett a világra, de az messzire repült tőle,ezért a lány az álmaiba menekült. A Paradicsomról álmodott (...) Akárhányszor csak lehunyta a szemét.
Amikor még csak egy lány volt, reménykedve nézett a világra, de az messzire repült tőle, a lövedékek a fogába fúródtak.
Zajlik az élet, egyre nehezebbé válik  Kerékbetöri a pillangót Minden könnycsepp egy vízesés...
Éjszaka, a viharos éjszaka. Lecsukja a szemét
Éjszaka, a viharos éjszaka. Messzire repül, és a Paradicsomról álmodik  (...)
Ott fekszik a viharos egek alatt, és azt mondja:
Tudom, hogy a napnak le kell nyugodnia, hogy újra fel tudjon kelni.
Ez lehetne a Paradicsom ..."

De hol van az igazi Paradicsom, a földi Kánaán a rettegés és a félelmek elől?! Ahova elmenekülhetnék és boldog lehetnék, szívből boldog?!
Nem tudom...
Lehet, hogy túlságosan is vágyom, hogy megtaláljam, ha egyáltalán létezik és lehet (sőt biztos is), hogy naiv vagyok, de gyermeki tisztasággal képes vagyok hinni is benne, akkor is, ha kinevetsz. Nem baj... Ha szeretsz, így szeretsz, naivan, reményekkel és álmokkal telien és elfogadsz minden hibámmal együtt, mert így vagyok én Én. Így, hogy keresem a kapaszkodókat a buktatók elől, mint ezt is, most, a Paradicsomot.
Túl sokszor fájt már, úgy igazán, maróan. Megsebeztek s mikor a seb már majdnem begyógyult, újra végighúzták az éles pengét és megint fájt és újra és újra és... De legalább addig érzem, hogy valaki itt van, hogy nem vagyok magam...
De lehet, hogy nem a jó irányból várom a megváltást és mindig csak arra fordulok, ahol folyton kínoznak, nem is értem, de valamiért nagyon csábító...
Lehet, hogy csak fordulnom kéne, hogy jobb legyen... Lehet, nem tudom... Félek...
Ezért keresek valamit, a mást, ami valahogy segít hinnem a csodákban, amitől megszabadulhatok a láncoktól és felelősségektől.
      A múltkor azt kérdezték, hogy érzem, magam, hogy minden rendben van-e. Azt mondtam, hogy elcsigázottnak és magányosnak kell, hogy érezzem magam, akkor minden a legnagyobb rendben...
Azt a választ kaptam, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, hiszen itt derül ki, hogy ki is vagyok valójában...
Az, akinek mindenki ismer... vagy csak egy a sok közül... Maszkok nélkül, leplek nélkül és teljes valómban vagyok csak képes küzdeni és újból felállni, egy lenni a tömegből... Te is érezted már, tudod miről beszélek...
Persze, az egy dolog, hogy te mit látsz belőlem... Igen, a felszín... de amit látsz, hogy örülök, hogy boldog vagyok... Naná, egyébként valóban az vagyok! Képes vagyok hinni a csodákban, mint egy igazi realista. Ez emel engem a felhők fölé ebben a sivár világban...
Az, hogy olyan vagyok, mint senki más... Nyitott az élet ajándékaira...
Nevess csak nyugodtan! Nekem nem fáj...
Inkább hiszek ebben, mint ostoba tévképzetekben, hogy aztán demagóg módon hintsem az igét. Azt, amiben igazán senki nem hisz, még az sem, aki kitalálta, merthogy kell valami, amivel elbutítja a népet, hogy birka módon megalázzon és elvakítson mindenkit, és saját kicsinyességét kompenzálva irányítsa őket nagy vezetőként..
Távol álljon tőlem, hogy bármikor is idáig süllyedjek...
Inkább ezzel melengetem a lelkem, minthogy azzá váljak, aki nem vagyok.
    És, tudod, kicsit én is olyan vagyok, mint az a lány, ott a dalban... Álmodom, elképzelem és ha szerencsém van, meg is valósítom vagy épp' átélem...
Becsukom a szemem és tudom, hogy van egy ennél sokkal szebb hely... Ahol mézízű a levegő, ahol a szivárvány minden színében pompázik a természet és nemcsak szürke, vagy nemcsak világos. Ahol nincs fájdalom... Kicsit utópisztikus, de ettől több, ettől igazán egyedi, ettől Paradicsom...
   Kicsit ez is a maszkokra hasonlít, nem?!
Az ember is olyanná válik, amilyenné a környezete formálja...
Namármost, ha ez a környezet, szürke, rideg és érzéketlen, akkor nézz csak ki az ablakon... Mit látsz?!
Ha egy ember képes arra, hogy azzá váljon, akivé elvárják...nem történhet meg ez mással is?!...egy hellyel..., a Paradicsommal?!

Nem tudom... De hiszek benne! Mert érzem, hogy hinnem kell benne és nem, nem őrültem meg, még vannak barátaim...
Nekem ez a valóság és bízok abban, hogy nekem lesz igazam.. és, ha nem...hát tudod, ez már nem nagyon érdekel... Nekem ez maga a Kánaán és boldog vagyok itt, ahol szeretnek, így álmodozónak, naivnak, kíváncsinak, de legfőképp egy örök gyereknek...

http://www.youtube.com/watch?v=1G4isv_Fylg

Szavakba zárt hatalom

Ment, egyre szaporább léptekkel sétált a kihalt utcákon. Nem érdekelte merre, csak innen el, el oda a messzeségbe, a végtelenbe, ahol béke van, ahol nem fáj...

Hosszú hónapokon át tartó gyötrelmes szenvedés után végre sikerült megnyugvásra lelnie, kemény munkába telt, de megérte. Régen nem érzett már akkora nyugalmat, szeretetet, mint akkor... Nem kellett hozzá több csak egy kis szemléletváltás. S miután lecserélte szemüvegét, egyszeriben minden megszépült előtte, a teljes valójában kezdte látni a világot. Megtanult odafigyelni arra, hogy minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen és oda kell figyelni arra, hogy mindenki IGAZ értéket képvisel. Arra, hogy lehet élvezni az égen tündöklő apró fényeket. Arra, hogy milyen csodás a naplemente, a madárfütty, az erdő ölelése. 

Az sem zavarta igazán, hogy nem volt kivel megosztania mindezt, de élvezte, mert varázslatos volt. Tudta, hogy ezt a pillanat kínálja fel neki, és csakis neki... 

És most itt volt valaki, aki egyetlen délután ezt a maszkot letépte róla vérző, mély sebeket hagyva maga mögött. Olyan ékesen forgatta szavait, hogy észre sem vette, hogy Benne - abban, aki a világ egyik lelkesebb, legtörekvőbb és legcéltudatosabb embere volt - sérüléseket ejtett akaratlanul is.

Megkérdezte tőle, hogy van-e befolyása emberek felett? Hány ember életére van hatással? És hogy biztosan segít rajtuk, nem árt nekik többet, mint amennyit használ?

És ült ott előtte szárnya-törötten, magába fordulva és azon elmélkedett, hogy vajon tényleg csak azért fordulnak hozzá segítségért, mert úgy érzik segít nekik... 

Nem volt túl nagy tapasztalata, mert elég fiatal volt, talán túlságosan is fiatal, de tudta, hogy mit jelent élni... Hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni és tudta azt is, hogy mit jelent az, amikor fáj, olyan pokolian éget, mikor nincs segítség, csak ő van, egyes egyedül és a helyzet, amit meg kell oldania, hogy tovább tudjon lépni.... Tudta, hogy akár mennyire is nem megy, nem akarja, levegőt kell vennie, mert van, aki számít rá, mert van akinek fontos, mert küldetése van még ezen a koszos sárgolyón... 

És ment tovább, és mindig felállt, mert tudta, hogy fel kell emelnie a fejét, szembe kell nézni a komor valósággal, mert példát kell mutatnia, mert hitt abban, hogy nem lehet csak ennyi az emberi élet, hogy oka van annak, hogy épp itt van és többnek kell lennie ennek az egésznek, mint ami szembetárul... 

És most itt állt vele szemben valaki, aki igazán nem is ismeri, és azt kérdezi tőle, hogy tudja-e, hogy befolyással van emberek életére és tudja-e, hogy jól csinálja azt, amit?!

Leesett neki, hogy valóban nagy felelőssége van néhány ember sorsát tekintve. A kezében van, hogy romboljon, de az is, hogy építsen! 

Viszont miért okozna fájdalmat, ha maga sem bírja, mert olyan nagyon kínozza, így inkább segít, ott segít, ahol csak tud, ahol csak lehet.

Nem érdekli az sem, hogy a saját élete milyen állapotban van, az első, hogy a többieknek jó legyen, majd utána saját maga, de az még ráér... Mert mások életét olyan nagyon könnyű rendbe szedni és szélbe állítani a vitorlát..

Magával nem törődött, nem gondozta lelkének bimbózó virágait, csak várt valakire, aki majd hasonlóan helyrehoz mindent... De mindhiába...

És most odanyomták az arcába a tükröt, hogy gazos a virágoskert!!!! Ideje lenne hozzákezdeni a rendrakáshoz... 

És ez okozta azt, hogy feltépődtek a régi sebek, és véreznek, olyan nagyon véreznek... 

Rendet kell csinálnia, hogy mehessen tovább újult erővel. De nem megy... Mert nincs erő... Mert megfullad...

Aztán észre vette, hogy nem ereje nincs mindehhez, hanem elszántsága, kitartása, lelkesedése, és hiányzik a tűz és a szenvedély is... És mikor a lista végére ért, már ott lobogott halványan a tűz és már volt erő is...

Most pedig rója a köröket a kihalt utcákon... Várva a segítséget, mely idő közben megérkezett. Megállt, felpillantott az égre, nézte az összefolyó apró csillagokat könnyáztatta szemével, majd mély levegőt vett és haza indult.

Tudta, hogy megkapta a megoldást, csak lépnie kell! És azt is tudta, hogy nincs lehetetlen, csak nagyon nehéz...

Búcsúszó

Üres, mély fájdalom, tompa csend maradt csak utánad...
Egy utolsót lélegeztél még ebben a sivár világban, majd lehunytad két szemed és elmentél. Örökre. Elmentél oda, ahol az angyalok vigyáznak rád, hol minden lépted örök, ahonnan nincs visszaút. Nincs más csak a béke és az örökkévalóság...
Egy fényes csillag jelzi csak az égen, hogy itt jártál, itt köztünk a Földön.
Szívünkben minden egyes emlék élénken ragyog, minden, ami Te voltál, ami egészen Te voltál: egy szerető férj, egy gondoskodó nagybácsi, de legfőképpen egy igaz ember.
Egyes-egyetlen voltál a világban az emberek között, éppen ezért vagy fontos, egy megismételhetetlen példája a teremtésnek és az igaz szeretetnek.
Most a fájdalom egészen megszűnt, nincs több aggodalom. Vezetnek utadon a hírnökök, kik elszólítottak maguk közé, a csöndes túlvilágba.
Utad itt, köztük véget ért, új küldetést kaptál valahol máshol, melyet talán felfogni is képtelen az emberi ész.
Könnyáztatta szemekkel bámulunk a semmibe, nézzük az űrt, a szakadékot, amit magad után hagytál. De mindig tudd, attól, hogy te elköltöztél, bennünk élsz mindaddig, míg őrizzük emléked... Örökké...

Felelet egy vádaskodásra

Mostanában egyre többször kapom meg, hogy túlságosan kevés időt töltök a családommal, mindig úton vagyok, dolgozok vagy egyáltalán csak azt, hogy nem fordítok kellő figyelmet valakire. És valószínűleg nem véletlenül vádolnak, hiszen mindennek oka van...

Mindig is nagy társasági életet éltem, ha csak körülnéztem, mindig, mindenhol volt valaki. Mindig nagy volt a nyüzsgés az életemben, alig győztem kapkodni a fejem (főleg az utóbbi időkben), felgyorsultak a dolgok, amelyek részben a saját útjukat kezdték járni... Volt pezsgés, ricsaj, nagy örömködések, barátok...
Apropó "barátok". Igen, ez volt az egyik legnagyobb tanulóbér az elmúlt két-három évemben.
Rájöttem, hogy hiába van körülöttem ezer és egy ember, aki csak a szavamra vár, hogy mit csináljon; vagy a tanácsomat lesi, hogy hogyan hozhatná rendbe az életét;  nagyon kevés olyan akad, akivel én magam is megosztanám a hétköznapi életem legapróbb nyűgjét-baját vagy örömmel hallgatnám az útmutatásuk.
Ám az idő tényleg mindent megold, még akkor is, ha néhanap csak okoskodásnak hangzik. Ez alatt a pár év alatt lemorzsolódtak ezek az 'álbarátok' és a helyükre valósak kerültek.
Ezáltal megtanultam, hogy milyen is egy tartalmas és mély barátság, hogy hogyan vigyázzak rá és hogy nem mindig én vagyok a legfontosabb ezen a világon. Részben ezeknek az embereknek is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki, és nem szeretnék senki mással cserélni még egy napra sem. Át kellett élnem azokat a csalódásokat, bukásokat, ragyogásokat, sikereket, amiket, hogy (tanulva a hibákból és tündöklésekből) büszkén, felemelt fejjel tudjak végig menni az utcán.
Rájöttem, hogy nem kell folyton ontanom okosan, bátran a szót és nem kell mások életébe avatkoznom, még akkor sem feltétlenül, ha segítséget kérnek. Tudnom kell különbséget tenni e kettő között... (Bár egy dolog eljutni a felismerésig és egy másik a megvalósításig, de erősen rajta vagyok a témán.)
Hiába megy olyan könnyen mások gondjainak megoldása, elérkezett az ideje annak, hogy a saját sorsom is rendeződjön.
Ezért járok ennyit közösségbe, emberek közé, hogy megtaláljam a kapcsolót a sötétben és ne kelljen minden egyes lépésem után a falnak csapódnom és megtántorodnom. Úgy érzem, hogy akik manapság körülvesznek, adnak elég erőt és önbizalmat ahhoz, hogy ne adjam fel és folytassam, mert a kitartás és az önzetlen lelkesedés elnyeri, elnyerheti jutalmát. Még az is lehet, hogy csak a szemem kell kinyitnom, mert a sötétség csak a képzeletem szüleménye...  Nem tudom, de ami késik, az még hátravan... Hinnem kell benne, hogy sikerülhet meglelnem a megoldást!
Egyenlőre csak az biztos, hogy szükségem van rájuk, rátok, hogy képes legyek túlélni a csalódásokat, az összeomlásokat, hogy olykor-olykor fogjátok a kezem, amíg fel nem tápászkodok a sárból, le nem porolom magam és újra el nem indulok.

Ezért szépen megkérlek, ne vádolj, nem tudhatod, miken kell keresztülmenjek ahhoz, hogy kifelé ezt a mindig vidám, életerős, büszke nőt mutathassam, aki egyébként tényleg én vagyok...
Az, hogy képes vagyok erre, mind-mind a barátaim érdeme, köszönöm, hogy vagytok nekem!!! :)

Ajándék

Úgy látszik, minden nappal tartalmasabb és gazdagabb lesz az életem, mert mindig tanulok valami újat, valami megismételhetetlent. Nem könyvekből, tanároktól, tudósoktól, hanem az egyszeri pillanatból, melyet megélek.
Ezek formálnak engem olyanná, hogy én én legyek és ne akarjak senki más bőrébe bújni.
Nem kell nagy és drága dolgokra gondolni, hiszen a legértékesebb ajándékokat mind ingyen kapjuk. Lehet az egy szívet melengető mosoly, egy ölelés, egy barát, egy séta a néma nyári erdőben... Bármi, ami boldoggá tesz. A lényeg, hogy érzed, hogy minden perc fontos az életeben, hiszen ezek töltik meg valódi színnel a mindennapjaid.
Tudd, hogy akkor válhatsz többé és értékesebb emberré, ha megtanulod meglátni és értékelni a hétköznapok apróságait is... “Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” ... :)

Hmm... Hadd meséljem el, az elmúlt napok egyik legkedvesebb történetét.
A hétvége folyamán egy aprócska tündér tanított meg arra, milyen is, az angyalok tánca. Azt mondta nekem:
"Állj ide! Csinálj így (széttárta a karjait és elkezdett szélsebesen forogni)..." Mit volt mit tenni, hát én is utánoztam a látottakat. Csak pörögtünk, pörögtünk, körbe, körbe perceken át, majd hirtelen megszólalt:
"És azt tudod, hogy a 'szép' angyalok még a fejüket is hátrahajtják, miközben táncolnak?!".
Aztán azt is megmutatta, hogy a 'szép angyalok' miként járják táncukat.
Nincsenek szavak arra, amit akkor láttam...
Képtelenség szavakba zárni azt az ölfeledt örömöt, amit az arcára rajzolt a pillanat...

Látod, a boldogsághoz nem kellenek hatalmas dolgok, elég a jelenre koncentrálni és az őáltala felkínált ajándékokat elfogadni... Ezek lesznek a legértékesebb és legemlékezetesebb momentumok..

Csillagok alatt

Június utolsó napjai is elkoptak a naptár lapjairól, de nem törődött vele. Ült az éjszaka kellős közepén egy régi, megviselt gyalogszéken a kert egy titkos zugában és csak bámulta némán az égre olvadt milliónyi apró fényt. Minden olyan barátságos és szívmelengető volt számára, nem érdekelte más csak ez a megismételhetetlen varázs.

A gyermekkori altatók jutottak eszébe a megnyugvást sugárzó kis égitestekről. Belebugyolálta hát fázó lelkét a nosztalgikus pillanatba és élvezte a csendet, a hallgatás mélységét és a perc nyújtotta békességet.
Figyelte a tücskök tündéri énekét s dúdolt mellé valami ismeretlent.
Kitörölt minden fájó gondolatot és csak azt várta, hogy a könnyű nyári szél beletúrjon kócos fürtjeibe.
Csak nézte a csillagokat bambán, hallgatag, majd lehunyta a szemét és tovább élvezte a júliusi éjszaka melegségét… Elmosolyodott, mert érezte, hogy jó helyen jár.
Ábrándos lelke új kihívások után kutatva partot ért végre ezen a csodahelyen, amit csak úgy hívnak: Föld...  :)

A békei szigetkéi

A fák első virágainak nyílásával, a nap simogató, cirógató sugaraival egyszerre visszatért komor testébe a boldogság, az öröm. Olyan szükségesnek érezte ezt, mint az ezer éves aszály utáni első friss esőcseppeket a cserepes föld. Mintha csak egy radír szaladt volna végig gondolatain, mely minden szürkét, feketét, mindennapit, unalmasat kitöröl egy szempillantás alatt. Rég nem érzett már ilyet, mint akkor: mosolygott a lelke…
Csak szótlanul ült a bimbózó, tarka-barka park egy eldugott padján kedvenc könyvével és csukott szemmel élvezte, ahogy testének minden porcikáját felmelegíti a lágy fénynyaláb. Hagyta, hogy életében először az ösztönei irányítsák. Engedte, hogy azok a halvány, kusza félmondatok keresztülszőjék gondolatait.
Olyan különösnek tűnt minden, mintha egyszerre elvágtak volna benne valamit. A régit. Nem igazán érette, hogy mi, miért és hogyan történik.
Egy kicsit csupasznak érezte magát; hasonlóképpen, mint egy üres füzet, mely csak arra vár, hogy valaki mélykék tintával, öreg pennával teleírja megsárgult lapjait.
Aztán tovakalandozott. Ez a szokatlan érzés új színekkel töltötte fel a régi, fakó emlékeit. Hosszasan töprengett a múlton, az életen, a helyesen és a helytelenen…
A közeli templom harangjának bongása azonban hamar visszarántotta a valóságba. Engedte is, meg nem is, de a varázs már elszállt. Hiába igyekezett visszamenekülni eszméjének békét sugárzó szigetkéire, a pillanat a déli harangszóval elsuhant.
Ült még néhány percig a padon, nézte a tájat, amely szokatlan megnyugvást és frissességet sugárzott, maga sem értve miként, hiszen erre eddig egy percet sem áldozott sietős idejéből.
Majd miután kellőképp feltöltődött, felállt és könnyed léptekkel eltűnt a színes park illatos fái között, olyan gyorsan akárcsak a déli harangszó…

(2011. április)

Tündérország

Hirtelen -maga sem sejtve miként- a hátsókertben találta magát. Csak az ismerős almafák hallgatag rengetege nyújtott egy csepp vigaszt nagy magányában.
Fázott, reszketett, de mintha valami kellemes érzés töltötte volna el. Olyan furcsa volt számára az ünnepi díszbe öltözött szelíd liget.
Apró lépteinek nyoma alig látszódott a hótakaróban. Minden olyan ismeretlennek, ám mégis barátságosnak tűnt körülötte; nem értette, hogy az a hely, ahol szinte az egész gyerekkorát töltötte, hogy lehet egyszerre ilyen különösen idegen.
Csak állt és nézett és nem hitt két szemének "Ilyen nem létezik a Földön, ez biztosan csak álom." - gondolta magában, bár minden olyan valós volt.
A puha szél szegődött csak útitársául: lágyan karon fogta, kicsit mintha meg is cirógatta volna bársony kezével; nem sürgette, hagyta, hadd élvezze egy percig a varázslatos táj nyújtotta képet.
Aztán nekiiramodott, szaladt végestelen-végig az almafák között, táncolt, ugrált. Még sosem érzett ilyen önfeledtséget, csak ő volt egyedül a hatalmas, békés ligetben. Most először érezte magát igazán szabadnak.
De valami különös, apró nesz zavarta meg hirtelen csöndes magányát.
Megfordult, fülelt, de semmi. Odaszaladt, ahonnan a zajt hallotta, hisz kíváncsiságát sosem tudta leküzdeni, de nem volt ott semmi sem...
Még alaposabban szétnézett. Ott volt egy olyan kis apróm csillámló akármicsoda: egy hópihe.
Mielőtt jobban szemügyre tudta volna venni, valami különös erő kezdte el maga felé vonzani, aztán egyre csak távolodott az erdőtől.
Kinyitotta nagy szemeit, s fáradt tekintettel meredt a nagy hintaágy meleg karjaiból a rügyező almafákra. Nem nagyon értette, hogy mi történt vele, mégis kellemes érzések kavarogtak benne.
Két zsibbadó lábát vizsgálgatta, és úgy érzete, mintha épp most olvadoznának.
A hintaágy alatt egy apró kis tócsára lett figyelmes. Ez is olyan különös volt, hiszen már hetek óta egy csepp eső sem hullott a környéken sehol. De a tócsa mégis ott volt.
"Az nem lehet... - gondolta értetlenül - vagy mégis???!!!"

(2011. január)