Hát ebben a percben ez nem lesz nehéz, hiszen forrnak bennem a negatív dolgok és érzem, hogy nincsenek jó helyen, valahogy olyan távoliak tőlem. Lehet, hogy túlságosan megszoktam, hogy béke van és ha nem is mindig, de általában harmónia... És most, egy ilyen piti dolog is a háztetőre kerget...
/ Sietés, lazítás, kapkodás, szétszórtság, kimerültség, elcsigázottság, elkeseredettség, jókedv, humor, hangulat, komfortérzet, boldogság, 'most jó', felkelés, elalvás, szenvedés, nemakarás, zsongás, zsivaj, szorongás, félelem, düh, harag, csalódottság, nemeztvártam, beszélgetés, vacsora, busz, zaj, megértés, de el nem fogadás, kifigurázás, kitaszítás, hibák, problémák, zaklatottság, beteltapohár, elég volt, zaj, kiábrándulás, fényképezőgép, villogás, öröm, zuhanás, mélység, kitörés, kellemetlenség, megalázás és megalázottság, betegség, orvos, jobbulás, függőség, függetlenség, a szabadság, vágy, akarat, szenvedély, mámor, 'most jó', hullámvasút, mélység, kábulat, bizonytalanság.... /
És tényleg jó?! Most jó?! Nem tudom...talán most nem... Pedig! Hálás lehetnék, sőt az is vagyok mindenért ezen a világon... MINDENÉRT, MINDENKIÉRT! Mert jó, mert általában boldog vagyok, DE....
Egyszerűen nem tudok felülemelkedni ezen a helyzeten, bármennyiire is próbálok optimista lenni és pozitívan szemlélni az eseményeket, képtelen vagyok... Nem tudom felfogni, hogy miért... Csak...
Azt tudom, hogy most nagyon nem jó és mozdulni kéne egyről a kettőre, de nem megy... Lehet, hogy nem akarom igazán... Lehet, hogy most kicsit jól esik sajnáltatni magam. Lehet, hogy ki kell hogy adjam az indulatokat és ez nem megy másként, csak így... Vagy az is lehet, hogy nem vagyok nagyobb, mint ez a szösszenet, ami a padlóra gyűrt... Nem tudom...
De egyben biztos vagyok, hogy tanulnom kell ebből is, hogy küzdjek és ne adjam fel és, hogy arra törekedjek, hogy mindenkiben csak a jót lássam meg, azt a pluszt, amiért ő Ő, egy egyéniség...
Mint reggel... Nyolc órakor egy külsőre nagyon szimpatikus férfi egy nagy, piros könyvvel a hóna alatt szélvész módjára besiet. Lecsapkodja a cuccát, elmormog egy-két olcsó poént a barátaim kárára, hogy attól kicsit jobban érezze magát, hiszen megteheti, mert ő Ő, nem kevesebb.
Elkezd beszélni villámgyorsan valamiről, egy általa fontosak tartott különlegességről. Pár perc múlva viszont már a személyes kalandjaival és utazásaival színezi a monoton dörmögését... Senki nem figyel... Dögunalom... Egyszerűen nem érdekel, de nem zavarom... Csak csinálja. Ha ennyire hisz benne, nyugodtan mondja, hátha valakit megfog ez a lelkesedés.
Hirtelen témaváltás: 'Fiam, ne legyél előítéletes!'. Naná, a bagoly és a veréb... Mondja ezt, aki képes vesztéig kitartani olyan nézetek mellett, ami igazán nem is helyes, nem is valós, csak káprázatosan hangzik, jó áltatni vele magunkat... Mert csak úgy egyszer neki is mondta valaki, még ezelőtt 40 évvel, de olyan szenvedéllyel, hogy az őt is magával ragadta. S most négy évtized távlatából meséli, hogy ne legyél előítéletes, fogadj el mindenkit úgy, ahogy van, legyél nyitott feléjük, hallgasd meg őket... Ahham, persze, és ha arra kérem kellő tisztelettel és bizalommal, hogy hallgassa végig az én személyes véleményem az adott dologgal kapcsoltban, falat húz maga elé, beburkolózik a szellemképekből épített világának meleg ölelésébe és megpróbál a porba tiporni és addig magyarázni a saját igazát, amíg rá nem cáfol az enyémre, vagy a tiedre, vagy bárkiére...lényegtelen. Magánemberként viszont nagyon szimpatikus... De valahogy mindez belerondít az összképbe...
Nem baj, elfogadom őt ilyennek és így tisztelem, ahogy van... Nem baj, ha néha fájdalmat okoz savas megjegyzéseivel.. Ő ilyen, ettől Ő, ettől egyéniség, ettől valaki...
Kukacoskodhatok, de bennem is legalább annyi hiba van, amennyit a másikban meglátok, sőt...
De nem is ez számít igazán.... (És nem is ezért a sztoriért fogtam hozzá ma írni, de valahogy ez jobban itt maradt velem...)
Szóval el kell hogy engedjem, ami nem azt szolgálja, hogy segítsen a fejlődésben, mindazt, ami nem épít, hanem lehúz, ami boldogtalanná, nyugtalanná, keserűvé és zaklatottá tesz. Mindent, ami ártó.
És meg kell hogy bocsátsak azoknak, akik ezt teszik velem és lezúznak, és meg kell, hogy bocsássak saját magamnak, amiért arrogáns, cinikus és önző vagyok velük szemben és néha nem értem őket... Nekik is ugyanúgy fáj... Ők is emberek...
Olyan ez az élet, mint valami hatalmas mesekönyv, amiben milliónyi apró fejezet van és ahol azok a milliónyi apró fejezetek egy egész éltre kihatással lévő tanulsággal bírhatnak...
Hát igen! Egyet tehetünk: nyitottnak kell lennünk a tanulás és az újítás, az elengedés és megbocsátás felé, hogy ezáltal jobb emberekké válhassunk, hogy többek lehessünk és hogy általunk talán kicsit jobb legyen a világ.... Nem egyszerű, de úgy gondolom, mindenképpen megéri megpróbálni... és a legjobb az egészben, hogy majd ott, a végén csak győztesek lesznek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése