Társául szegődtek a pompás arany palástjukba öltözött, szerelmesen egymásba karoló néma lombosok, az örök lázadók, a fenyők, akik nagy-estélyiben és frakkban köszöntötték alakját és a meztelen, kopasz koldusok, akik azt sejtették, hogy mégis mindannyiuknál gazdagabbak.
Ő sem volt más, csupán puha léptek ritmusára ringatózó arctalan, sötét sziluett...
Még az esti szellő is kacéran kapott kócos tincsei után, de gyorsan tova szaladt mielőtt megláthatta volna vagy belekarolhatott volna, hogy elfusson vele... Csak meleg lehelete rajzolt apró felhőket a hűvösben, mint ahogy az parányi házak kéményéből emelkedő füstkarikák abba hatalmas végtelenbe.
Mást nem is látott, minden csöndes és békés volt olyan megfoghatatlanul nyugodt...varázslatos.
Céltalan menetén a sárga lámpák katonás rendben sorakozva mutatták útját, le-le tekintgetve apró lépteire ezen a zord őszi éjen.
Dideregő kíváncsisággal figyelte a tavasz szerelmeseiként egymásba kapaszkodó lilaakácot és a kopott kerítésléceket, akik románcába akaratlanul is belecsúfít a tél keze. És a gyöngéden egymásba csókolózó útkereszteződések, amelyek lassan hazarepítik.
Bebugyolálta hát fázó lelkét ebbe a mesés, varázsos pillanatba örök mementóként.
Mégegyszer megcsodálta, ahogy az elmúlás ajtaja előtt álló fák teljes tökéletességbe borulnak, hogy aztán néhány hónap múlva újraszülethessenek a cirógató napfény lágy érintésében.
Ezen emlékek ölelésében lépett be a melegbe, ahol mindez a kép darabjaira hullott s szilánkjain immár csak a holdfény tündököl...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése