/Töredék/
Hatalmas íróasztala fölé görnyedve betemette magát a papírrengeteggel s belefeledkezett a jelenbe, a jövőbe, de legfőképpen a pillanatba. Végezni akart minél hamarabb, de nem akarta, hogy mindez a minőség rovására menjen, hiszen maximalista volt mindig is, mióta világ a világ. Az egyik legfontosabb szabály saját maga számára az volt, hogy ha valamit csinálok, a legjobb tudásom szerint csináljam. Ez most sem volt másként.
Mégis egy másodpercre fölpillantott valamiért fáradt szemeivel és furcsa módon magával ragadta az éjszaka csöndes sugárzása a sötét ablakon át.
Nagyon fülelt, mert valami különös neszre lett figyelmes az imént...a csendre.
Lassan megmozdultak a lábai, fölemelkedett széke puha öleléséből és elindult az ajtó felé.
Kissé bizonytalanul lenyomta a nagy kilincset és érezte, ahogy karon fogja az éj és kivezeti a fekete rengetegbe.
Sehol nem égett egy utcai lámpa sem, sötét volt, korom sötét. De a legfélelmetesebb és legmegnyugtatóbb mégis a hangtalan esti békesség volt.
Nem tudta, mi történt, csak állt és nézett. Kicsit félt is. De várt valamit, valami megmagyarázhatatlant.
Körülpillantott, de még mindig nem látott semmit. Az egyetlen biztos támpont csak az égi bálban táncoló apró fények voltak. Így tekintetét arra irányította és nem érdekelte többé az asztalán sorakozó iratrengeteg, vagy az idő múlása...
Nem volt más csak ő és a pillanat.
Nézte az eget, a csöndességet, a tapintható békességet.
De mégsem volt minden a megszokott, a régi, hiszen az apró csillagok potyogni kezdtek az égből és földet érésük pillanatában eggyé olvadtak a sötétséggel. Olyanok voltak, akárcsak a gyerekek, egyre szaporábban kergették egymást, amíg mindannyian semmivé lettek.
Hullott a hó... Idén először. Ám a természet nem állt még készen arra, hogy lágy leplével betakarja az apró kristályok végtelen leple. Egyenlőre megelégedett azzal, hogy a reggeli friss téli szél kicsipkézi ráncait...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése