Nyakig betakarózva, 2 nadrágban és egy vastag kötött kardigánban is
átfagyva reszketett az ágyában.
Az ólmos vasradiátor már 24 fokra fűtötte a szobát, de továbbra sem
múlt a hidegség.
Láza nincs, evett, már amennyit sikerült… Ivott is, bár a fehér bor
csak táplálta a szomjúságérzetét.
Fájt a feje, tompa volt, csak nézett ki a fejéből.
Egyre nőtt és nőtt benne az üresség és a magány.
Az életkedv elszállt, a bú itt maradt.
Áthűlt a lelke is ebben a nagy hidegben, a szomorúság ölelő markában.
Azon tűnődött, hogy mennyit változott a világ körülötte, hogy mennyire más
lett benne ő maga is.
Hogy mennyire, de mennyire megváltozott minden és mindenki.
Néha teljesen megállt minden, rezzenéstelenné vált, nem telt az idő, még
a homokszemek sem peregtek tovább a homokóra mancsos üvege mögött.
Azt hirtelen továbbugrott minden, egy más állapotra… és sehogy sem
lehet visszakeresni a két képkocka között eltelt perceket.
Most is így alakult…
Azon járt az agya, hogy mi az, amit elszalasztott, hogy mégis mi a
franc történt miközben ő ő volt és a világ is csak zakatolt a maga kis monoton
menetében.
Mégis minden kicserélődött és átalakult.
Ez az érzelmi sivárság csak meddő táptalaj a gondolkodáshoz és a
fejlődéshez.
Ragacsosan magához szorította és nem engedi és akármennyire is próbálna
előre haladni, egyszerűen nem tudott.
Érezte, ahogy darabokra szakadt lelke a világ négy égtája szerint
szétszórva hevert.
Mindenki rúgott egyet beléjük, amikor a koszos utcán elsétált
mellettük, mint egy törött sörösüveg maradványaiba.
Egyre messzebb és messzebb kerültek egymástól és már nincs az a szél,
ami újra egy helyre fújná őket.
Ez okozhatta azt a nagy magányt, a lélekmorzsák hiánya.
Kikopott a jóság is ezek elszállásával. Csak csörömpölt a bádogszíve,
olajozatlanul, kiszáradva.
Hallgatta ezt a tompa zajt, ami már szinte eggyé vált az óramutató
kattogásával.
Pislogott, levegőt vett, pislogott… majd megfordult az ágyon és
csöndben tovább haldoklott…
