Vége

Meddig tart az "örökké szeretni foglak" állapota? Meddig tudod meg betartani az önmagadnak és a társadnak tett ígéretet? Meddig piszkálhatod fel a parazsat, hogy életben tarthass egy már nagyon régóta holt dolgot? Hányszor gyújthatod újra a tüzet kettőtök között? És hányszor hagyod, hogy neked kelljen tenned ezért a maszlagért? Meddig tűrheted, hogy ő csak álljon ígéretekkel szája szélén, miközben semmit nem tesz kettőtökért? Meddig kell önmagadat erősnek mutatnod és küzdened érte nap, mint nap?
Igen, Neked?! Miért nem veszel erőt magadon és rázod le ezt a meghalt szerelmet a válladról...., mert hidd el, úgy peregne le, mint egy tucat ólmos esőcsepp egy őszi délutánon. Kicsit  fájna, de utána sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Minden sokkal könnyebb lenne.
És végre sasként szárnyalhatnál tovább az ég örökké kék égboltján, ahol már senki nem gátolna ebben.
Levethetnéd a láncaid, hogy visszatéress a magasba.
Begyógyulnának törött szárnyaid és elrepedt szíved is szép lassan...
Nem kell kitépned teleírt fejezeteket a lelkedből, csak halvány mosollyal a szád szélén pontot kell tenned a megkezdett mondat végére és néha visszaemlékezned a sok együtt töltött csodálatosra.
Engedd el, hogy könnyebb lehessen... És igen, tudom, el fog vinni egy óriás darabot a szívedből, de kit érdekel... már úgyis millió darabra törött... Hadd vigye a fájdalommal, a szenvedéssel és minden kínokkal együtt.
És holnap reggel talán arra ébredsz, hogy egy bús szerelmes helyett egy igaz sasmadár szárnyalhat vissza a magas ég felé, oda, ahová mindig is tartozott...