Elengedés

Azt hallottam valakitől, írjam le a gondolataimat, de nem a megszokott módon, szépen, kereken, hanem csak úgy, ahogy jönnek sorban, egymás után, össze-vissza, kuszán. Hagyjam, hogy az indulatok vezessenek...
Hát ebben a percben ez nem lesz nehéz, hiszen forrnak bennem a negatív dolgok és érzem, hogy nincsenek jó helyen, valahogy olyan távoliak tőlem. Lehet, hogy túlságosan megszoktam, hogy béke van és ha nem is mindig, de általában harmónia... És most, egy ilyen piti dolog is a háztetőre kerget...

/ Sietés, lazítás, kapkodás, szétszórtság, kimerültség, elcsigázottság, elkeseredettség, jókedv, humor, hangulat, komfortérzet, boldogság, 'most jó', felkelés, elalvás, szenvedés, nemakarás, zsongás, zsivaj, szorongás, félelem, düh, harag, csalódottság, nemeztvártam, beszélgetés, vacsora, busz, zaj, megértés, de el nem fogadás, kifigurázás, kitaszítás, hibák, problémák, zaklatottság, beteltapohár, elég volt, zaj, kiábrándulás, fényképezőgép, villogás, öröm, zuhanás, mélység, kitörés, kellemetlenség, megalázás és megalázottság, betegség, orvos, jobbulás, függőség, függetlenség, a szabadság, vágy, akarat, szenvedély, mámor, 'most jó', hullámvasút, mélység, kábulat, bizonytalanság.... /

És tényleg jó?! Most jó?! Nem tudom...talán most nem... Pedig! Hálás lehetnék, sőt az is vagyok mindenért ezen a világon... MINDENÉRT, MINDENKIÉRT! Mert jó, mert általában boldog vagyok, DE....
Egyszerűen nem tudok felülemelkedni ezen a helyzeten, bármennyiire is próbálok optimista lenni és pozitívan szemlélni az eseményeket, képtelen vagyok... Nem tudom felfogni, hogy miért... Csak...
Azt tudom, hogy most nagyon nem jó és mozdulni kéne egyről a kettőre, de nem megy... Lehet, hogy nem akarom igazán... Lehet, hogy most kicsit jól esik sajnáltatni magam. Lehet, hogy ki kell hogy adjam az indulatokat és ez nem megy másként, csak így... Vagy az is lehet, hogy nem vagyok nagyobb, mint ez a szösszenet, ami a padlóra gyűrt... Nem tudom...
De egyben biztos vagyok, hogy tanulnom kell ebből is, hogy küzdjek és ne adjam fel és, hogy arra törekedjek, hogy mindenkiben csak a jót lássam meg, azt a pluszt, amiért ő Ő, egy egyéniség...
Mint reggel... Nyolc órakor egy külsőre nagyon szimpatikus férfi egy nagy, piros könyvvel a hóna alatt szélvész módjára besiet. Lecsapkodja a cuccát, elmormog egy-két olcsó poént a barátaim kárára, hogy attól kicsit jobban érezze magát, hiszen megteheti, mert ő Ő, nem kevesebb.
Elkezd beszélni villámgyorsan valamiről, egy általa fontosak tartott különlegességről. Pár perc múlva viszont már a személyes kalandjaival és utazásaival színezi a monoton dörmögését... Senki nem figyel... Dögunalom... Egyszerűen nem érdekel, de nem zavarom... Csak csinálja. Ha ennyire hisz benne, nyugodtan mondja, hátha valakit megfog ez a lelkesedés.
Hirtelen témaváltás: 'Fiam, ne legyél előítéletes!'. Naná, a bagoly és a veréb... Mondja ezt, aki képes vesztéig kitartani olyan nézetek mellett, ami igazán nem is helyes, nem is valós, csak káprázatosan hangzik, jó áltatni vele magunkat... Mert csak úgy egyszer neki is mondta valaki, még ezelőtt 40 évvel, de olyan szenvedéllyel, hogy az őt is magával ragadta. S most négy évtized távlatából meséli, hogy ne legyél előítéletes, fogadj el mindenkit úgy, ahogy van, legyél nyitott feléjük, hallgasd meg őket... Ahham, persze, és ha arra kérem kellő tisztelettel és bizalommal, hogy hallgassa végig az én személyes véleményem az adott dologgal kapcsoltban, falat húz maga elé, beburkolózik a szellemképekből épített világának meleg ölelésébe és megpróbál a porba tiporni és addig magyarázni a saját igazát, amíg rá nem cáfol az enyémre, vagy a tiedre, vagy bárkiére...lényegtelen. Magánemberként viszont nagyon szimpatikus... De valahogy mindez belerondít az összképbe...
Nem baj, elfogadom őt ilyennek és így tisztelem, ahogy van... Nem baj, ha néha fájdalmat okoz savas megjegyzéseivel.. Ő ilyen, ettől Ő, ettől egyéniség, ettől valaki...
Kukacoskodhatok, de bennem is legalább annyi hiba van, amennyit a másikban meglátok, sőt...
De nem is ez számít igazán.... (És nem is ezért a sztoriért fogtam hozzá ma írni, de valahogy ez jobban itt maradt velem...)

Szóval el kell hogy engedjem,  ami nem azt szolgálja, hogy segítsen a fejlődésben, mindazt, ami nem épít, hanem lehúz, ami boldogtalanná, nyugtalanná, keserűvé és zaklatottá tesz. Mindent, ami ártó.
És meg kell hogy bocsátsak azoknak, akik ezt teszik velem és lezúznak,  és meg kell, hogy bocsássak saját magamnak, amiért arrogáns, cinikus és önző vagyok velük szemben és néha nem értem őket... Nekik is ugyanúgy fáj... Ők is emberek...

Olyan ez az élet, mint valami hatalmas mesekönyv, amiben milliónyi apró fejezet van és ahol azok a milliónyi apró fejezetek egy egész éltre kihatással lévő tanulsággal bírhatnak...
Hát igen! Egyet tehetünk: nyitottnak kell lennünk a tanulás és az újítás, az elengedés és megbocsátás felé, hogy ezáltal jobb emberekké válhassunk, hogy többek lehessünk és hogy általunk talán kicsit jobb legyen a világ.... Nem egyszerű, de úgy gondolom, mindenképpen megéri megpróbálni... és a legjobb az egészben, hogy majd ott, a végén csak győztesek lesznek...

Az első...

/Töredék/

Hatalmas íróasztala fölé görnyedve betemette magát a papírrengeteggel s belefeledkezett a jelenbe, a jövőbe, de legfőképpen a pillanatba. Végezni akart minél hamarabb, de nem akarta, hogy mindez a minőség rovására menjen, hiszen maximalista volt mindig is, mióta világ a világ. Az egyik legfontosabb szabály saját maga számára az volt, hogy ha valamit csinálok, a legjobb tudásom szerint csináljam. Ez most sem volt másként.
Mégis egy másodpercre fölpillantott valamiért fáradt szemeivel és furcsa módon magával ragadta az éjszaka csöndes sugárzása a sötét ablakon át.
Nagyon fülelt, mert valami különös neszre lett figyelmes az imént...a csendre.
Lassan megmozdultak a lábai, fölemelkedett széke puha öleléséből és elindult az ajtó felé.
Kissé bizonytalanul lenyomta a nagy kilincset és érezte, ahogy karon fogja az éj és kivezeti a fekete rengetegbe.
Sehol nem égett egy utcai lámpa sem, sötét volt, korom sötét. De a legfélelmetesebb és legmegnyugtatóbb mégis a hangtalan esti békesség volt.
Nem tudta, mi történt, csak állt és nézett. Kicsit félt is. De várt valamit, valami megmagyarázhatatlant.
Körülpillantott, de még mindig nem látott semmit. Az egyetlen biztos támpont csak az égi bálban táncoló apró fények voltak. Így tekintetét arra irányította és nem érdekelte többé az asztalán sorakozó iratrengeteg, vagy az idő múlása...
Nem volt más csak ő és a pillanat.
Nézte az eget, a csöndességet, a tapintható békességet.
De mégsem volt minden a megszokott, a régi, hiszen az apró csillagok potyogni kezdtek az égből és földet érésük pillanatában eggyé olvadtak a sötétséggel. Olyanok voltak, akárcsak a gyerekek, egyre szaporábban kergették egymást, amíg mindannyian semmivé lettek.
Hullott a hó... Idén először. Ám a természet nem állt még készen arra, hogy lágy leplével betakarja az apró kristályok végtelen leple. Egyenlőre megelégedett azzal, hogy a reggeli friss téli szél kicsipkézi ráncait...

Éji séta

Elege lett a bezártságból és a szoba fülledt melegéből, gyorsan felöltözött és útra kelt a nagyvilágba. Cél nélkül sétált a fekete utak végtelenjén hosszú, hosszú ideig. Nem volt miért sietnie, ráért. Egyébként is egyedül volt, de valamiért úgy érezte, mégsem.
Társául szegődtek a pompás arany palástjukba öltözött, szerelmesen egymásba karoló néma lombosok, az örök lázadók, a fenyők, akik nagy-estélyiben és frakkban köszöntötték alakját és a meztelen, kopasz koldusok, akik azt sejtették, hogy mégis mindannyiuknál gazdagabbak.
Ő sem volt más, csupán puha léptek ritmusára ringatózó arctalan, sötét sziluett...
Még az esti  szellő is kacéran kapott kócos tincsei után, de gyorsan tova szaladt mielőtt megláthatta volna vagy belekarolhatott volna, hogy elfusson vele... Csak meleg lehelete rajzolt apró felhőket a hűvösben, mint ahogy az parányi házak kéményéből emelkedő füstkarikák abba hatalmas végtelenbe.
Mást nem is látott, minden csöndes és békés volt olyan megfoghatatlanul nyugodt...varázslatos.
Céltalan menetén a sárga lámpák katonás rendben sorakozva mutatták útját, le-le tekintgetve apró lépteire ezen a zord őszi éjen.
Dideregő kíváncsisággal figyelte a tavasz szerelmeseiként egymásba kapaszkodó lilaakácot és a kopott kerítésléceket, akik románcába akaratlanul is belecsúfít a tél keze. És a gyöngéden egymásba csókolózó útkereszteződések, amelyek lassan hazarepítik.
Bebugyolálta hát fázó lelkét ebbe a mesés, varázsos pillanatba örök mementóként.
Mégegyszer megcsodálta, ahogy az elmúlás ajtaja előtt álló fák teljes tökéletességbe borulnak, hogy aztán néhány hónap múlva újraszülethessenek a cirógató napfény lágy érintésében.
Ezen emlékek ölelésében lépett be a melegbe, ahol mindez a kép darabjaira hullott s szilánkjain immár csak a holdfény tündököl...

A szivárványon túl

Sietés. Utazás. Barátok. Öröm. Ismerkedés. Szabadság. Kirándulás. Békesség. Természet. Pokrócok. Hanyattfekvés. Felhőnézés. Csend. Vízesés. Napsütés. Szivárvány. Örömkönnyes tekintet. Megismételhetetlen pillanat. Maga az élet. Ajándék. Szeretet. Békesség. Varázs. Mámor. Egy örök emlék.

Elveszett Paradicsom

"Amikor még csak egy lány volt, reménykedve nézett a világra, de az messzire repült tőle,ezért a lány az álmaiba menekült. A Paradicsomról álmodott (...) Akárhányszor csak lehunyta a szemét.
Amikor még csak egy lány volt, reménykedve nézett a világra, de az messzire repült tőle, a lövedékek a fogába fúródtak.
Zajlik az élet, egyre nehezebbé válik  Kerékbetöri a pillangót Minden könnycsepp egy vízesés...
Éjszaka, a viharos éjszaka. Lecsukja a szemét
Éjszaka, a viharos éjszaka. Messzire repül, és a Paradicsomról álmodik  (...)
Ott fekszik a viharos egek alatt, és azt mondja:
Tudom, hogy a napnak le kell nyugodnia, hogy újra fel tudjon kelni.
Ez lehetne a Paradicsom ..."

De hol van az igazi Paradicsom, a földi Kánaán a rettegés és a félelmek elől?! Ahova elmenekülhetnék és boldog lehetnék, szívből boldog?!
Nem tudom...
Lehet, hogy túlságosan is vágyom, hogy megtaláljam, ha egyáltalán létezik és lehet (sőt biztos is), hogy naiv vagyok, de gyermeki tisztasággal képes vagyok hinni is benne, akkor is, ha kinevetsz. Nem baj... Ha szeretsz, így szeretsz, naivan, reményekkel és álmokkal telien és elfogadsz minden hibámmal együtt, mert így vagyok én Én. Így, hogy keresem a kapaszkodókat a buktatók elől, mint ezt is, most, a Paradicsomot.
Túl sokszor fájt már, úgy igazán, maróan. Megsebeztek s mikor a seb már majdnem begyógyult, újra végighúzták az éles pengét és megint fájt és újra és újra és... De legalább addig érzem, hogy valaki itt van, hogy nem vagyok magam...
De lehet, hogy nem a jó irányból várom a megváltást és mindig csak arra fordulok, ahol folyton kínoznak, nem is értem, de valamiért nagyon csábító...
Lehet, hogy csak fordulnom kéne, hogy jobb legyen... Lehet, nem tudom... Félek...
Ezért keresek valamit, a mást, ami valahogy segít hinnem a csodákban, amitől megszabadulhatok a láncoktól és felelősségektől.
      A múltkor azt kérdezték, hogy érzem, magam, hogy minden rendben van-e. Azt mondtam, hogy elcsigázottnak és magányosnak kell, hogy érezzem magam, akkor minden a legnagyobb rendben...
Azt a választ kaptam, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, hiszen itt derül ki, hogy ki is vagyok valójában...
Az, akinek mindenki ismer... vagy csak egy a sok közül... Maszkok nélkül, leplek nélkül és teljes valómban vagyok csak képes küzdeni és újból felállni, egy lenni a tömegből... Te is érezted már, tudod miről beszélek...
Persze, az egy dolog, hogy te mit látsz belőlem... Igen, a felszín... de amit látsz, hogy örülök, hogy boldog vagyok... Naná, egyébként valóban az vagyok! Képes vagyok hinni a csodákban, mint egy igazi realista. Ez emel engem a felhők fölé ebben a sivár világban...
Az, hogy olyan vagyok, mint senki más... Nyitott az élet ajándékaira...
Nevess csak nyugodtan! Nekem nem fáj...
Inkább hiszek ebben, mint ostoba tévképzetekben, hogy aztán demagóg módon hintsem az igét. Azt, amiben igazán senki nem hisz, még az sem, aki kitalálta, merthogy kell valami, amivel elbutítja a népet, hogy birka módon megalázzon és elvakítson mindenkit, és saját kicsinyességét kompenzálva irányítsa őket nagy vezetőként..
Távol álljon tőlem, hogy bármikor is idáig süllyedjek...
Inkább ezzel melengetem a lelkem, minthogy azzá váljak, aki nem vagyok.
    És, tudod, kicsit én is olyan vagyok, mint az a lány, ott a dalban... Álmodom, elképzelem és ha szerencsém van, meg is valósítom vagy épp' átélem...
Becsukom a szemem és tudom, hogy van egy ennél sokkal szebb hely... Ahol mézízű a levegő, ahol a szivárvány minden színében pompázik a természet és nemcsak szürke, vagy nemcsak világos. Ahol nincs fájdalom... Kicsit utópisztikus, de ettől több, ettől igazán egyedi, ettől Paradicsom...
   Kicsit ez is a maszkokra hasonlít, nem?!
Az ember is olyanná válik, amilyenné a környezete formálja...
Namármost, ha ez a környezet, szürke, rideg és érzéketlen, akkor nézz csak ki az ablakon... Mit látsz?!
Ha egy ember képes arra, hogy azzá váljon, akivé elvárják...nem történhet meg ez mással is?!...egy hellyel..., a Paradicsommal?!

Nem tudom... De hiszek benne! Mert érzem, hogy hinnem kell benne és nem, nem őrültem meg, még vannak barátaim...
Nekem ez a valóság és bízok abban, hogy nekem lesz igazam.. és, ha nem...hát tudod, ez már nem nagyon érdekel... Nekem ez maga a Kánaán és boldog vagyok itt, ahol szeretnek, így álmodozónak, naivnak, kíváncsinak, de legfőképp egy örök gyereknek...

http://www.youtube.com/watch?v=1G4isv_Fylg