Fázott, reszketett, de mintha valami kellemes érzés töltötte volna el. Olyan furcsa volt számára az ünnepi díszbe öltözött szelíd liget.
Apró lépteinek nyoma alig látszódott a hótakaróban. Minden olyan ismeretlennek, ám mégis barátságosnak tűnt körülötte; nem értette, hogy az a hely, ahol szinte az egész gyerekkorát töltötte, hogy lehet egyszerre ilyen különösen idegen.
Csak állt és nézett és nem hitt két szemének "Ilyen nem létezik a Földön, ez biztosan csak álom." - gondolta magában, bár minden olyan valós volt.
A puha szél szegődött csak útitársául: lágyan karon fogta, kicsit mintha meg is cirógatta volna bársony kezével; nem sürgette, hagyta, hadd élvezze egy percig a varázslatos táj nyújtotta képet.
Aztán nekiiramodott, szaladt végestelen-végig az almafák között, táncolt, ugrált. Még sosem érzett ilyen önfeledtséget, csak ő volt egyedül a hatalmas, békés ligetben. Most először érezte magát igazán szabadnak.
De valami különös, apró nesz zavarta meg hirtelen csöndes magányát.
Megfordult, fülelt, de semmi. Odaszaladt, ahonnan a zajt hallotta, hisz kíváncsiságát sosem tudta leküzdeni, de nem volt ott semmi sem...
Még alaposabban szétnézett. Ott volt egy olyan kis apróm csillámló akármicsoda: egy hópihe.
Mielőtt jobban szemügyre tudta volna venni, valami különös erő kezdte el maga felé vonzani, aztán egyre csak távolodott az erdőtől.
Kinyitotta nagy szemeit, s fáradt tekintettel meredt a nagy hintaágy meleg karjaiból a rügyező almafákra. Nem nagyon értette, hogy mi történt vele, mégis kellemes érzések kavarogtak benne.
Két zsibbadó lábát vizsgálgatta, és úgy érzete, mintha épp most olvadoznának.
A hintaágy alatt egy apró kis tócsára lett figyelmes. Ez is olyan különös volt, hiszen már hetek óta egy csepp eső sem hullott a környéken sehol. De a tócsa mégis ott volt.
"Az nem lehet... - gondolta értetlenül - vagy mégis???!!!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése