Szédült, fájt mindene, könnyek szöktek a szemébe, de levegőt vett, aztán felerősödött benne a dac, hogy nem adja meg ilyen könnyen magát a szenvedésnek, aztán újra szédült, fájt mindene, könnyek szöktek a szemébe, de levegőt vett...
Már nem volt képes racionláisnak lenni, ellepte a magány és minden mély fekete érzés.
Annyira egyedül érezte magát, ebben a rideg városban...
A megszokott monoton kanyargós utak ismerős képe hányingert keltettek benne. Táncolt a gyűlölet a sejtjeiben.
Nem tudta ki ő, mit keres itt és mi a célja ebben az átkozott világban.
Már a csontjait mardosta a fájdalom. Véresre sebezték száját a kimondott szavak.
Szembeszöktek vele a régen lelkesen skandált mondatai és arcul köpték és körberöhögték.
Érezte a gúny perzselő érzését a bőrén.
A legapróbb szilánkok is a lelkébe vájtak tátongó űrt hagyva maguk után.
Zsibbadt, de tompa agya egyre csak kattogott, majd behunyta a szemét és álomba merült abban bízva naivan, hogy holnap könnyebb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése